Az én Kedvesem

2011 június 2. | Szerző: Yumi |

Tegnap átlapoztam a blogom. Óriási hiányérzetem támadt. Egyébként is sok hónapot kihagytam. De semmit nem írtam az én Egyetlenemről, akivel bár nem töltöttünk együtt sok időt, de még mindig úgy érzem a másik felem volt. Illetve, még mindig az. Felkészülök a fujjolásokra, a kritikákra, véleményekre, egyebekre. Nyugodtan lehet kommentelni. Ítélkezni. És akár mi mást is. Ez a bejegyzés csupán azért készül, mert kikívánkozik. Mert ezzel együtt nyernek értelmet a versek amik úgy másfél év alatt ide bekerültek. Így lesz teljes számomra, mert 10-20 év múltán is vissza tudom idézni a talán időközben megkopott emlékeket. Így szövöm bele, furcsa kis blogom történetébe azt az időt, aminek nagy részét nem itt hanem a Kedvesemmel töltöttem, de nem írtam Róla. Ez az én ki nem mondott üzenetem, Számára. Hogy még mindig mennyire szeretem.

Az egész, 2009 augusztusában kezdődött. Egy puszta véletlen folytán beszélgetni kezdtünk. Illetve ő kezdett beszélgetni velem. Megnyerő volt a modora. Talán annyi bosszantott benne, hogy első perctől kezdve jól kiismert. Annyit hagy mondjak erről, hogy nem szeretem ha emberek túlságosan ismernek. És neki sikerült olyanokat eltalálnia rólam, amiket nem akarta hogy tudjon. Senki. Bosszantott, de mégis vonzott. Nagyon vonzott. Természetes volt, hogy ez nem az első és egyben utolsó beszélgetésünk volt. Sosem találkoztam még ilyen emberrel. Magával ragadott az első pillanattól fogva. Nagyon érdekes volt számomra, a jó értelemben. Ahogy teltek a napok, minden nap egyre jobban vártam, hogy csevegjünk. Gyorsan kiismert engem, és ez a tulajdonsága amennyire taszított, épp annyira vonzott is. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen ő, milyen tulajdonságai vannak, mikre, hogy reagál. Igyekeztem ezt az egészet kordában tartani. Egy az, hogy a korkülönbség nem kevés köztünk. Ez zavart legkevésbé. Ami inkább zavart, és ami a neveltetésemmel ellenkezett, az az, hogy ő már választott magának másik felet, akivel megosztja az életet, ennek gyümölcseként három gyönyörű gyermeket neveltek együtt. A barátság kialakítása nem volt nehéz. A barátság megtartása annál inkább. Egyre jobban vonzott ez az ember. Egyre jobban vágyott minden idegszálam arra, hogy találkozzunk, hogy beszélgessünk. A dolgok mentek a maguk útján. Ő is az útján és én is az utamon. Úgy 5-6 hónapig. De hihetetlen gyorsasággal változtak a dolgok amikor ő vette a kezébe a dolgokat és egyértelműen kifejezte hogy ő is úgy vágyik rám ahogy én rá. Nem tagadom, teljesen elgyengültem. Tudta hol érintse a lelkem, hogy “behódoljak”. Bár talán nagyon ekkor már, mikor visszajelzést kaptam tőle, már nem is akartam ellenállni. A napok csak úgy repültek. Minden lehetőséget kihasználtunk a kommunikációra, az együttlétre. A kedvességek… versek… tettek alapján kétségem sem volt afelől hogy ő is úgy érez ahogy én. Milyen szerte foszlanak a neveltetési normák… Már nem a nős embert láttam. Azt az embert láttam, akinél otthon vagyok. És ő is otthon van az én szívemben. Persze hogy tudtam hogy tiltott a gyümölcs. Tudta ezt ő is. Tudtam hogy ha ennek vége, én húzom a rövidebbet. Nekem nem volt másom csak Ő. Aztán egy idő után már olyanok estek rosszul aminek nem szabadott volna. Ünnepek… családi események… és persze nem velem. Egy elhatározott pillanatomban elküldtem. Megkértem ne keressük egymást. Életem legborzasztóbb két hónapja volt. Megbántottam őt, ezért ő is bántott folyamatosan a két, külön töltött hónap alatt, ahol csak ért. Egyik pillanatban rideg volt, másikban érzékeny. Történt mindez csupán csevegőprogramon keresztül. Aztán mikor már nagyon fájt a hiánya, nem tudtam mást tenni. Elmondtam mit érzek. Össze voltam törve. Hiányzott nagyon. Szeretem Őt… Ha akar inkább bántson életem végéig de beszéljünk még. Nem bírom nélküle. Talán megalázónak tűnik. De én rontottam el, én próbáltam meg helyrehozni. Talán jobban egymásra voltunk hangolódva, mint előtte. Imádtuk egymást amikor és ahogy csak lehetett. Folyamatosan éreztettük egymással hogy szükségünk van egymásra. Mégis úgy gondoltam nem fog örökké tartani. Már előre tudtam, ha elvesztem, abba talán belepusztulok. Igyekeztem, de nem tudtam hogy készülhetnék erre fel. Hogy készülhet fel az ember arra, hogy talán egyszer el kell vesztenie azt az embert akit a másik felének érez. Sosem voltam ilyen harmóniában senkivel. És jelenleg úgy hiszem nem is fogok ilyet érezni sohasem. Ennek az egésznek ismét én vetettem véget. Nem tudom hibának kellene e éreznem. Még mindig szeretem. Nagyon szeretem. Az életem is képes lennék odaadni. De úgy éreztem nincs ennek már tovább. Mit meg nem tennék azért hogy velem legyen. Hogy szerethessem. Ahogy már nagyon rég nem szerették. A szívem tört darabokra. Talán az én hibámból is. De végtelenül hálás vagyok az időért, amit kaptam tőle. Rengeteget fejlődtem mellette. Egy más, jobb ember lettem. De felállított egy mércét. Ízelítőt kaptam abból, mi minden lehet az enyém (lehetne). Nagyon nehéz lesz ezt a mércét átugrania valakinek. Ha egyáltalán lehetséges. Ilyen őszintén, tisztán még sosem éreztem senki iránt. Március végén beszéltünk utóljára. Vártam, reméltem hogy a fájdalom enyhül. De nem. Muszáj maszkot feltennem, reméltem ettől majd egy picit valóban jobban érzem magam, ha ezt mutatom. A vigyor az arcon, kedvesen beszélgetek, viccelődök. Valószínűleg senki nem látja, hogy egy sötét ködfátyol borít be. Vártam hogy oszoljon a sötétség. Azt hittem el is kezdődött a javulás. De pillanatok alatt visszahúznak dolgok. Nem azért van mert szenvedni akarok. Én csak egyetlen emberre vágyom, szüntelen, mióta megismertem.

“Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.”

Tudd Kedves, hogy bár két hónapja nem beszéltünk, én ugyan úgy szeretlek Téged… szüntelen… el nem múló hévvel…