Régen
2011 augusztus 29. | Szerző: Yumi
Picit rég írtam már, természetesen nem azért mert minden olyan hű de jó lenne. Azt hittem egyébként hogy minden jó. Aztán egy villanásnyi idő alatt a kozmosz megmutatja hogy nehogy azt higyjem, ő figyel és belerondít. Figyelt és belerondított.
Sok minden történt. Megismertem pár embert. Aranyosak kedvesek. Szeretni valók. Szerintük én is az vagyok. A történetek itt egyelőre be is fejeződtek. Keresem keresem de nem találom. Illetve már megtaláltam, csak aztán elküldtem. Igeeen még mindig így gondolom… érzem… vagy mi a szösz. Ha akart volna, már megváltozhatott volna a véleményem és az érzelmeim de nem tették. És most az Égi Hatalmasság erre rá is mutatott. Utálok fenékbe billentve lenni, de legalább kezet fog a valódi érzésem magammal. Egyik barátnőm ugyanis találkozott az igazijával, akit már talán másfél éve nem látott. Nem titkoltam, irigykedtem… illetve még most is. Örültem neki, és a boldogságának, de nem volt felhőtlen. Na mindegy, majd talán változik valami megint.
Elfoglalom mostanában magam. Könyvecskék, filmecskék, elmaradhatatlan a játék, és karkötőket csinálgatok. Amit még nem adtam oda, készítettem képet, fel fogom tenni. Meg van egy pár félig elkészült is. De nem most mert ez a munkahelyi gép ahol nincs telefonos illesztőprogram telepítve, és erre a masinára soha nem is lesz, örülök ha működőképes marad.
A napok telnek, múlnak, és én még mindig csupán élek és lélegzem, létezem egy apró porszemként a gépezetben. A felfogásom van akinek tetszik van a kinek nem, de kicsit sem izgat.
Sok mindenen jár az agyam, mint mindig. Talán ennek oka hogy a középszerűségből nem török ki. Sose merészkedtem nagy lépéseket tenni. Ez a biztos, langyos, kevésbé érdekes közép út volt a nyerő eddig. Semmi nagy dolog, amibe vagy bele bukok, vagy nem. Kellene már egy hajmeresztőt csinálni. Ha már haj… A színén csak változtatok, aztán hátha sikerül az életet is másképp élni. Azt mondjuk nem tudom hogy fognak reagálni a környezetemben és itt főleg a munkahelyemre gondolok. De ha valakinek piros haja lehet, lehessen már padlizsán színű is. Igen, az új kedvenc árnyalat a padlizsán! Szeretem a lila színt, hagy hordjam már a fejemen. Ha nem fog tetszeni még mindig vissza lehet barnítani.
Nagy változások és történések nem várhatók mert az ésszerűség határán nem szokásom túllépni, pedig lenne miről mesélni ha elengedném magam. De nem fogom, legalább is nem két héten belül.
Bezombultam….
2011 augusztus 3. | Szerző: Yumi
Jó ideje nem írtam, amin még én magam is meglepődök egy icipicit… Főleg mert nagyon jól esik ide leírni dolgokat. Bár nem csak magammal hagytam abba a társalgást hanem mindenki mással is távolságot tartok… A felejtés ilyen, legalább is nálam, beletemetkezek valamibe és onnantól nincs megállás. Egyébként is hajlamos vagyok időközönként távolságot tartani az emberek és közöttem, ne kérdezze meg ilyenkor senki hogy mi bajom, hogy vagyok, mik a terveim. Nincsenek terveim, elvagyok, és a világon semmi bajom sincs (ez a legutolsó amiről beszélni akarok bárkinek). Természetesen ezt a barátnők értik meg legkevésbé, mert mi nők általában ilyenek vagyunk, gondoskodóak. Az ellenkező nemű barátaim egy része észre se veszi hogy bajom van, na meg általában a férfiak nem bírják ha valaki panaszkodik nekik. Volt persze kivétel, amikor azt éreztem, igazán törődnek velem, és Rám kíváncsiak, úgy ahogy vagyok.
Olyan nagyon rossz kedvem egyébként nincs, inkább mondjuk semilyennek. Élek, létezek, lélegzek… A hétvégéket alvástöbblettel élem túl, a hétköznapokon keresek házimunkát ami 25m2-en elég nehézkes egy egész hétre… De szerencsére alkalmankénti szerencsétlenségem ad munkát… pl egyik este leöntöttem az ágyneműmet innivalóval, és ez az azonnal mosós csoportba tartozik mert ám nehogy csak víz legyen… és persze hogy ráment a takaróra és a párnára is… Fellökök dolgokat… kiborítottam a cukrot… tányért és poharat nem törtem szerencsére. Hát így telnek a napjaim. Szerencsétlen vagyok és kb így is érzem magam.
Ja és a bezombultam. Ugyebár… a figyelmet el kell terelni. Látástól mikulásig játszok. Természetesen a munkám elvégzem. Sietek vele…. Aztán irány egy virtuális világ. Néha kevésbé virtuális emberekkel. Ott is ér fájdalom amit valahogy ki kell küszöbölni… Van egy kizárólag online sokszereplős játékra korlátozódó ismertségem, több mint két éve ismerjük egymást. Hullámvölgyek voltak és gondolom lesznek is, de most egyelőre belőle elég volt. Férfi illető. Végtelenül kedves, és szerény, és mindenkinek csak jót akar. Ebben van veszte is, ugyanis nem akar embereket megbántani, így képtelen teljesen őszinte is lenni. Egyik este írtam neki egy rövid üzit. Szomorúnak tűnt, úgyhogy inkább békén hagytam. Majd másnap megtudtam hogy csak azért tettette magát szomorúnak, nehogy felhozzak neki dolgokat amiről ő nem akar beszélni. Értem én hogy virtuális ismertség. De, ha két év után ennyire nem tud valaki őszinte lenni, akkor nincs mit keresnem az “életében”. Csalódtam. Úgyhogy a játékból őt igyekszek kizárni, eleget harcoltam érte. Mondja meg ha van valami és kész. Ez miért olyan nehéz az embereknek? A bizalom pedig így lesz oda.
Igen, igen, a blog tulajdonosa nyűglődik. Fáradt is, mert tolja a játékot, és keveset alszik, de dolgozni meg korán kell jönni (akár hajnalt is írhattam volna, nekem ugyanis ilyen az alvókám). Ez van, azért ezt szeretem. De ideje van már egy napos alvásnak. Talán annyitól sem pihenném ki magam.
Semmi
2011 augusztus 31. | Szerző: Yumi
Valahogy így élem meg a napokat. Sehogyan se. Félre értés ne essék, semmi panasz nincs ebben, ez csak helyzetjelentés. A napok egyhangúak, ami munkámból kifolyólag azért meglepő. Nem monoton munka, nem földhöz ragadt és végképp nem asztal mögé utasító. De nincs motiváció. Nincs kedv, nincsenek emberek… Egy két kolléganőnek örülnék nagyon, jobban elindulna a nap. Így nehezebben adok jó teljesítményt hogy magamra vagyok utalva. Egyébként sem szeretek egyedül lenni. Ez az életben is megmutatkozik, és az online sokszereplős játékban is. Nem tudok hatékonyan egyedül élni és a játékon belül játszani sem. Ha van mellettem valaki akkor mindig jobban pörgök. Bár mondjuk sokszor több magányra vágyom mint egy átlag ember. Úgyhogy igazából magam sem tudom, én vagyok e való 40 éves házasságra. Bár ez most mellékes, de egyre jobban nem jutok ezen túl. Vagy csak azért gondolom így mert nincs mellettem aki be tudná bizonyítani hogy de igen is tudok megfelelő partner lenni. Majd a jövő kiforrja.
Tehát a napok semilyenek. Mééég mindig. Ma azért felvillanyozott hogy nem 40 fok van, az ablakon kellemes szellő lengedezik befelé. Kis szépséghibája a dolognak hogy hajnalban felébredtem, és az ablakot becsukni lusta voltam, de karnyújtásnyira volt egy másik takaró azt is magamra tekertem, ugyanis fáztam 🙂 Jobb volt erre ébredni mint arra hogy folyik a nyakamon a verejték….
A hiány érzet maradt, az elmúlt napokban nagyon a béka feneke alatt voltam, össze is vesztem egy ismerősömmel mert nagyon irritált a viselkedése. Megoldódott a probléma, de nem felhőtlen a dolog azért. Sok minden hiányzik, és megint csak a szívemet fájdítom azzal hogy elkezdem leírni. Úgyhogy abba is hagyom. Találtam a telefonba sms-eket…. Majdnem rád csörögtem!!!!!…. Csak hallani akartam a hangodat. Aztán gyorsan letettem a telefont és belekezdtem valami fontos, vagy épp nem fontos teendőbe. Kíváncsi leszek a sorstól kapok e még valamit belőled vagy már soha. Sajnos az utóbbit gondolom igaznak. Majd kiderül.
Most megyek és csinálom tovább a dolgomat és túl élek egy újabb semilyen napot.
Oldal ajánlása emailben
X