A csók

2011 február 23. | Szerző: Yumi

 Emlékszem, első találkozásunkra. Én nagyon féltem Tőled, de te annál jobban látni akartál. Választás nem volt, csak gyenge próbálkozások a távol tartásodra. A mai napig hálát adok azért hogy eljöttél és láthattalak akkor. Túl sok beszélgetés nem volt, de így volt jó. Nagyon egymáshoz se értünk, talán arra vártál, hogy én kezdeményezzek, amit titkon sejthettél, hogy megtörténni nem fog. Sajnos (?) erkölcsiségem az van, és te tiltott gyümölcs vagy, kedvesem. Imádtam volna megsimogatni az arcodat. Imádtam volna beletúrni a hajadba. Imádtam a szemedbe nézni, és fürkészni, lelked egy újabb kis darabját felfedezni akartam. A gondolataim cikáztak. Egyik oldalon a mérhetetlen önzési vágy, másik oldalon az erkölcsiség, a tudat, hogy nem tehetek amit csak akarok, hisz az enyém nem vagy (testben). Mindenféle dolog járt az eszemben. És egyre jobban rettegtem attól hogy eljön hamar az együtt töltött utolsó perc is. A szavaknak értelme nem volt. Én táplálkoztam látványodból, s talán fordítva is így van. A sokféle gondolatok addig cikáztak, és én addig vártam azzal hogy megérintselek e… hogy úgy tűntél el a szemem elől, nem érezhettem bőröd melegét… illatát… Néha vádlom is magam, mert egy darabbal többet kaptam volna belőled. Csókot kértél de én nem adtam. (megvolt az oka ennek is) A kétfajta gondolatok közül azóta -szép vagy nem szép, döntse el mindenki- csak azokat tartom meg, amik arra késztetnek, hogyha újra látlak, önző módon elvegyem mindazt ami nekem kell Tőled… Belőled… és a viszontlátáskor talán a füledbe súgom miután ajkadat megkóstoltam… Zamata van. Méz vagy áfonya. De nem az ízétől édes. Attól olyan selymes, forró, izgató, olykor fájdalmas, hogy a legféltettebb titkomat, a szerelmemet vallom meg vele…

Csak gondolatok…

2011 február 17. | Szerző: Yumi

 A kedvem ma olyan semilyennek mondható, mihelyt kinézek az ablakon. Újabb 5 cm hó… Ha mondhatok ilyet (márpedig fogok), nekem a télből már bőven elég volt. Kedves tavasz, jelentkezz, jelentkezz. A front miatt kissé nyűgös is vagyok. A melózáshoz ma nincs kedvem. Ez a melankólikus érzés viszont csak addig tart, amíg egy olyan ember fel nem bukkan valahol (és itt most abszolút konkrét emberre gondolok), akit igazán kedvelek. Ha csak rá gondolok is elmosolyodok, és kisüt a nap 🙂 A nap máris szebb lesz, legalább is amíg felidézhetem a beszélgetéseinket. Ez segít átvészelni a magányos napokat. Ez segít az érzelmi stabilitás fenntartásában. Apró dolgok amik miatt talán sokan bolondnak nézhetnek. Mégis nekem oly sok erőt adnak. Bolondnak nézhetnek mert az általam szeretett férfi sohasem lehet az enyém. Így a szívemet valahogy muszáj vagyok megtartani. De ez nagyon nehéz. Nehéz nem odaadni magamból mindent a legtökéletesebb férfinak akit eddig valaha is ismertem. A sors kegyetlen játéka ez. De minden együtt töltött percből magamnak elteszek annyit amennyit csak tudok. A szívemnek és lelkemnek apránként adagolom, hogy ritkábban érjen fájdalom a birtoklás hiánya miatt… 🙂 Kétségbe esve nem vagyok, biztos oka van annak hogy ő az enyém nem lehet. Az igazi biztos vár valahol. (jó ezzel nyugtatni magam) A szívemhez az út nyitva, a lelkem kis virágoskertje karbantartás alatt van, s ezért én oly hálás vagyok. Egyszer majd ezt a tökéletes férfit el kell engednem és akkor talán majd úgy érzem, menten meghasad a szívem. Úgy hiszem, minél hosszabb ideig tartom kis szivemben, ez annál fájdalmasabb lesz, de én most boldog vagyok. Még ha nem is teljesen kibontakozva, de szerethetek valakit, és ő is szeretget engem. Irántam való kívánalmát kifejezve lelkem kicsi virágait életben tartja, hogy el ne sivárosodjak. Mindig hálás leszek ezért. Oly sok szép percet kapok. Annyi nevetést, és meghitt pillanatot. Most nyugodt vagyok, csordultig tele szeretettel, és alig várom hogy a nap folyamán újra és újra ebből adjak neki.

S csak úgy halkan írom, épp hallhatóan… 
                         …. örülök nagyon Neked ….
                                                       Szeretlek…

Gabriel García Márquez

2011 február 2. | Szerző: Yumi

 „A
magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más,
mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel,
mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek
sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet
követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a
nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye
iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik – és egyedül
marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és
engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint
egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz
felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni
fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.”