Pár nap

2011 július 20. | Szerző: Yumi |

 

Talán ennyi ideje nem került bejegyzés ide, ami nem feltétlenül rossz egyébként. Csupán annyi történt hogy nem voltak világmegváltó ötleteim, nem voltak kérdéseim amikre válaszokat kerestem (féligazság), nem volt semmi, csak én, a kis világom, és a kis lelki virágoskertem amiben próbáltam a romokat takarítani. Hozzá kell tennem hogy nem túlzottan nagy sikerrel, de ez olyan minden mindegy pár nap volt. A kedv semilyen se volt, ami nálam roppant ritka, általában izgek mozgok, beszélgetek ezzel azzal. Ehelyett most semmi sem volt. Nem is igazán tudnám felidézni az elmúlt pár napot, de nem azért mert ittam volna, hanem mert egyszerűen csak  hanyagolható napok voltak. Mégis eszembe jutott valami, mégpedig hogy nagyon, de nagyon meleg volt a hétvégén és én ettől kivagyok teljesen. Vasárnap aludni nem tudtam. pedig akartam!! Bámultam a plafont félkómásan, de az agyam képtelen volt álomba merülni. Vagy talán nem is akart (amit teljesen meg tudok érteni).

Volna valami amit egyébként észrevettem. Sokszor eszembe jut, de nem mindig van nálam a számítógép nettel, illetve papír és toll. Utóbbiaknak pedig illene a táskám mélyén rejtőzniük. Pótolom majd.

Szóval. Az észrevétel. Volt valaki aki egyetlen volt. Emlékszek, sose gondolkodtam eme remek, ellenkező nemű szimpatizánsom “lecserélésén”. Minek is gondolkodtam volna rajta, hisz a mindenem, és mindenesem volt. Oly jól éreztem magam, Vele. Persze a súrlódások minden ember között megvannak, de akkor is… Akkor voltam boldog igazán. De ha az ember rákényszerül, akkor változtatni kell. Az ember, ha rákényszerül, keresni kell. Keresem hát én is, a másik felem vagy hogy is mondjam. Ennyi másik fele az embernek pedig szerintem nem lehet, és én még mindig úgy érzem már egyszer visszakaptam a másik felem az élettől, csak most az élet megint elvette tőlem. Nincs kétség, az élet és én egy romlott házaspár vagyunk… válni kéne…

Kanyarodjunk vissza. Ott tartottam hogy ha az ember rákényszerül, keresnie kell a másik felét. Ez az élet rendje, vagy mifene. Az a biztosabb hogy ez az ember vágya. A baj csak az hogy én nem egy új fél iránt vágyódok, a régi felem akarom visszakapni. De nem lehet. És már ennyi leírásától is könnybe lábadtak a szemeim. (A fenébe is de nagyon hiányzol) Könnycseppek bent maradnak (mert én azt mondtam), mély levegő, folytatás. Keresem én… a másik, másik felem. Vagy inkább nem ellenkezek azért hogy rám találjon (mindig én vagyok megtalálva, én valahogy sose lelek meg másokat). Beszélgetek is emberekkel, szimpatikusak is, de valahogy mind egyformán szimpatikus és vonzó, egyik sem olyan különleges. Mindet kedvelem, de mindegyiket nagyjából egyformán. Mással is így van ez, vagy velem van már ekkora nagy baj?? Mindig megtalálnak a különleges emberek. Ők is különlegesek, valamilyen szinten, de egyik sem kiemelkedő. Nyomába sem érnek. Aggasztó. Aggasztó, mert nem tudok kevésbé különleges embert szeretni, vagy inkább nem akarok. Miért kellene egy olyan emberrel lennem aki nem mozgat meg annyira érzelmileg, mint szeretném. Csak hogy legyek valakivel? Van egy ismerősöm, ő ezt csinálja. Beszélgettünk már erről. Én mondtam így ki neki, hogy csak azért van vele, hogy legyen valakivel. Nem tagadta, csak csendben nézett előre. Látom rajta hogy nem boldog. Számtalanszor megbeszéltük már hogy ettől sokkal több boldogságot érdemelne. Sőt, sokkal jobb, javítok, sokkal hozzáillőbb társat is találhatna magának. Mégse… inkább ül a babérjain és elvan. Ha hazaér beül a gép elé, közös programjaik száma a minimálisra csökkent, amin ez a jóember próbál változtatni, hátha jobb lesz valami. De mitől lenne jobb? Miből gondolja hogy az embernek, élete párjával, így kellene élnie? Miből gondolja hogy az nem járna ettől nagyobb boldogsággal?

Nem akarok, csak pont annyi boldogságot és pont annyi bizsergést és pillangót, amennyit akkor éreztem amikor még tudtam hogy velem van. Persze persze, nem kell siettetni a dolgokat, ez rendben is van. De arra esetleg nem lehet kérni az életet hogy a fájdalom néha állandó jelleggel csökkenjen egy kissé sokkal jobban?