Új nap virradt
2011 június 15. | Szerző: Yumi
Kedvesem, azért tudd, még mindig Szeretlek.
Egy zsúfolt de kellemes hétvége
2011 június 13. | Szerző: Yumi
Ez egy elég jól sikerült hétvége volt. Na jó, nagyon jól sikerült!! Édösapám egyébként is hívott hétközben, hogy pénteken hogy végzek munkában. Hát ahogy szoktam, édösapám. De miért is?! Be tudnék e menni Miskolcra. Hátőő persze! De miért is?! A cégük telepére kellene nekem bemennem a saját autónkért, merthogy a főnöke ad a feneke alá egy céges autót az elkövetkezendő 6 (!!!!!!!!!) hónapra. Isten áldja meg őt!!! Hogy a fenébe ne tudnék bebuszozni!!! Ha kell gyalogolok Édösapám!!! Ugyanis ez azt jelenti hogy az autónk legalább 6 hónapra az én fenekem alá kerül!!!! Arcomon óriási vigyort lehetett volna látni, ha látott volna valaki. Várva a péntekre, egyre türelmetlenebb voltam. Egy az, hogy már nagyon rég jártam egyik kedvenc városomban (még is csak 4 évet éltem ott), másik meg az, hogy valamelyest birtokolhatom az én kicsikémet. Majd lefényképezem már, és neki is adok itt egy önálló bejegyzést. Megérdemli a djágaszág. Pénteken már 5kor (jesszus de korán volt) felébredtem. Összepakolásztam. Munkába indultam. Egy perc nyugtom nem volt, mindig csörgött valamelyik telefon, sőt…. volt amikor a vezetékes és a mobil egyszerre. Volt akinek tudtam segíteni, volt akinek nem. Felszálltam szokásos buszocskámra, majd a megszokottól eltérően felszálltam egy Miskolcra tartóra. Már az ismerős út is jó érzéssel töltött el. A búza tér semmit nem változott. Szinte az aluljáró sem. Én vigyorogva vonultam végig a villamosokig, valószínűleg nem egy ember nézett teljesen lököttnek, de kit zavart : ))) Az idő jó volt. Jött a villamos is rendesen. Szívem megdobbant Miskolctól. Szeretem azt a várost (is). Igazából minden helyet szeretek ahol laktam már. Elgondolkoztam egész úton. A telepen az őrök már ismernek. A kutyák is. Pedig van belőle 3. Csodaszép németjuhászok. A kezemet nem tenném be hozzájuk, de már nem ugatnak meg. Az őr rögtön észrevett mihelyt megérkeztem, kaput nyitott és megmutatta hol lelem autókámat. Egy garázsban kapott helyet. Volt ott még néhány ember, messziről nem ismertem meg őket, de fennhangon köszöntek a srácok, hát köszöntem én is. A haza út… hát… vannak idióta emberek. És most nem a saját bénaságom akarom leplezni. Én nem tartom magam tipikus női vezetőnek. De az már sok hogy én figyeljek mások helyett is a kreszre. Szóval vannak buta, balga, és iszonyatosan bunkó vezetők. És életveszélyesek is. Valahogy megtalálnak engem… Felénk faluhelyen pedig szokás hogy “Én itt lakok, nekem van elsőbbségem”. Teljesen mindegy, hogy honnan kanyarodik és hogy hogy kanyarodik, ő ott lakik (én meg nem) szíveskedjek megállni. És mindezt ész nélkül csinálják. Akár biciklivel, motorral, autóval, gyalog, vagy bármilyen más járművel legyen a közlekedés.
Még az álmok is viccelnek?!
2011 június 6. | Szerző: Yumi
Na és egyébként is mik az álmok? Némelyik titkos vágyainkat jelenítik meg? Olyan képek ezek, amelyek a tudatalattinkban van és éjszaka előtör? Jó, mondjuk álmodtam már torz családtagokkal is, akik zombisodtak és gyilkolásztak, meg természeti katasztrófás álmom is volt már, gondolom ezekre úgy alapjáraton a tudatalattimban sem vágyom. Rossz ilyesmikből ébredni mert általában lihegve, kimelegedve ébredek. Sőt olyan is volt hogy hajnal 3kor sorozatban, pár éjszakán keresztül úgy ébredtem hogy féltem. Nem tudom mit álmodtam, csak azt hogy én annyira még sosem féltem mint azokon a hajnalokon. Fogalmam sem volt (és még most sem) hogy mi volt a kiváltó ok.
Sok szörnyű álom van, ami edzi az embert. De ez most túl ment a határon. Egyébként ez egy átlagosan egykedvű nap, vagyis ma egész sokat mosolygok, és nem is mindet tettetem. Az utóbbi 1 hét statisztikáit nézve egészen előrehaladtam ebben a dologban! (virágokat az öltözőmbe kérem) Na viccet (picit) félretéve.
Volt egy álmom tegnapról mára. Gondolkodtam leírjam e, de mivel hiányolom a közös élményeinket, amiket majd jó(vagy rossz) lenne néha visszaolvasni, hát úgy döntöttem, miután megláttam szívemszottyát bejelentkezni csevegő programba, hogy leírom. Igen, még mindig fent van a programban… de én is neki, csak valahogy nem beszélünk. Gyanítom, az álomból nem jutott eszembe minden részlet, ugyanis azt nem tudnám megmondani, “hol” játszódott, nem is arra figyeltem. Viszont éreztem azt a határtalan boldogságot, ami úgy 3 hónapja még része volt a mindennapjaimnak. Egészen tisztán láttam az arcát, tisztán hallottam a hangját (szívemnek de kedves). Ha a kacagására gondolok, felcsendül a fülemben az ismerős hang, és a szám akaratlanul is mosolyra húzódik. Arra sem emlékszem mikről beszéltünk. De a kedvünk jó volt, és én szárnyaltam a boldogságtól, kétségem sincs afelől, hogy ő is. Szinte érzem ahogy beletúrtam a hajába, olyan valóságosnak tűnt. Érzem ahogy a kezem végigsiklott az arcán. Érzem az illatát, az ölelését, a leheletét a nyakamon. Ahogy megfogja a kezem és sétálni indulunk. Ahogy ugrándozunk mint két tizenéves tini. Ahogy a teret belengi a nevetésünk. Aztán már semmi sem olyan hangos és valódi. Elhalványodik minden. A telefon csörög, hogy lassan ébredni kéne. Félig felébredve még mindig csak mosolygok, még élvezem az éles “emléket”. Aztán a napi rutin az “élményt” kissé megfakítja, de nem feledhetően itt lebeg körülöttem.
Még talán a tudatalattimban eltárolt vágyakról is szólhatott, hisz jelenleg ez legfőbb vágyam. Akarom mondani, Ő. De remélem a nagy ő-nek hitt férfi lassan “csak” kis ő lesz. Még mindig úgy gondolom ez csak akkor következhet be ha valaki “jobbat” lelek. Illetve a jobb lel rám… egymásra… Kíváncsi leszek, idővel lejjebb adok e a mércéből, vagy megkísérlek találni egy valóban, szerelmemre érdemesebb embert.
A barátok
2011 június 6. | Szerző: Yumi
A drágáim hihetetlen aranyosak. Pedig már kezdenek bosszantani néha. 🙂 Nem sok barátom van. Ismerősöm az van rengeteg. Sosem esett nehezemre akár ismeretlenekkel beszélni. Barátságokat kialakítani annál inkább. De azért vannak páran, és most jogosan morcosak. Napok óta igyekszek összeszedni magam, és ők is érzékelik hogy nem, vagy csak nehezen megy. Minden nap megkérdezi az a 2-3 ember hogy mi a baj, hogyan segíthetne, és kezdjük ott hogy örülnének annak, ha egyáltalán méltóztatnék elmondani mi a baj. Persze kedvesen teszik és teljesen jó szándékból. Makacs vagyok. Nagyon. És ha megmakacsolom magam és nem beszélek. Akkor annak annyi. Márpedig egy szó sem hagyja el a számat a problémáról. Az egyik barátom meg is jegyezte hogy eltávolodunk egymástól. Bezárkóztam, és ez neki nagyon rossz. Tenni kéne valamit… talán… De minek beszéljek olyasmiről amit mások nem tudnak megoldani? Sőt, én se tudom megoldani, csak megpróbálok ezzel együtt élni. Mert muszáj, ugyebár. Egyébként is csalódást okozott az egyik barátom. A zsák a foltját nagyon megtalálta. A szóban forgó barátom férfi, és talán ez a legnagyobb különbség köztünk, a sorsunk, a személyiségünk, több helyen összemosódik, és hasonulunk. Volt neki egy 6 éve tartó viszonya egy férjes asszonnyal. Aztán elnyílt a szeme és rájött sosem fogja őt választani az asszony. 3 hónapja meglett volna a lehetőség. A barátom el akart költözni a jelenlegi párjától, és felajánlotta ennek az asszonynak, hogy költözzenek össze, anyagi gondjuk nem lenne. Meg egyébként is, Szereti. Az asszony kitérő válaszokat adott és az egészből egy nagy hideg zuhany lett, miszerint, ugye, sose választaná az asszony a barátomat. Aztán a hétvégén elkotyogta hogy de, mégis folytatják titkos kapcsolatukat. Na hát ez nekem volt hideg zuhany. Ittenemittenem… férfiak. Mindig olyan nőért küzdötök akiért nem kéne? Értem én hogy mi a szépség abban ha valaki olyannal van akivel kölcsönösen vonzódnak egymáshoz. De akkor minek az élettárs. És miért olyan nőért kell epedezni aki egyszer már nem választott titeket. Na mindegy. Ez most már az ő problémája. Csak azért itt írok róla, hogy ne az ő arcába vágjam. Az ember élje meg a saját hibáit, úgyse élheti meg senki más helyette. Én élem a sajátom, ő éli a sajátját. Persze, ha ez így volna… Ahogy ismerem magam, úgyis ki fog bukni belőlem, csak így nem ma, hanem mondjuk holnap. Vagy jövő héten. Igyekszek nem beleszólni más életébe. Kívülről ugye milyen könnyű észrevenni a hibákat? Majd észreveszi ő is. Csak későn. Addigra 50 éves lesz és rájön hogy nincs felesége, nincs gyermeke, nincs rendes családja, ami csak az övé lenne. Azért, kívánom Neked, kedves barátom, a legjobbakat, tiszta szívből.
Az én Kedvesem
2011 június 2. | Szerző: Yumi
Tegnap átlapoztam a blogom. Óriási hiányérzetem támadt. Egyébként is sok hónapot kihagytam. De semmit nem írtam az én Egyetlenemről, akivel bár nem töltöttünk együtt sok időt, de még mindig úgy érzem a másik felem volt. Illetve, még mindig az. Felkészülök a fujjolásokra, a kritikákra, véleményekre, egyebekre. Nyugodtan lehet kommentelni. Ítélkezni. És akár mi mást is. Ez a bejegyzés csupán azért készül, mert kikívánkozik. Mert ezzel együtt nyernek értelmet a versek amik úgy másfél év alatt ide bekerültek. Így lesz teljes számomra, mert 10-20 év múltán is vissza tudom idézni a talán időközben megkopott emlékeket. Így szövöm bele, furcsa kis blogom történetébe azt az időt, aminek nagy részét nem itt hanem a Kedvesemmel töltöttem, de nem írtam Róla. Ez az én ki nem mondott üzenetem, Számára. Hogy még mindig mennyire szeretem.
Az egész, 2009 augusztusában kezdődött. Egy puszta véletlen folytán beszélgetni kezdtünk. Illetve ő kezdett beszélgetni velem. Megnyerő volt a modora. Talán annyi bosszantott benne, hogy első perctől kezdve jól kiismert. Annyit hagy mondjak erről, hogy nem szeretem ha emberek túlságosan ismernek. És neki sikerült olyanokat eltalálnia rólam, amiket nem akarta hogy tudjon. Senki. Bosszantott, de mégis vonzott. Nagyon vonzott. Természetes volt, hogy ez nem az első és egyben utolsó beszélgetésünk volt. Sosem találkoztam még ilyen emberrel. Magával ragadott az első pillanattól fogva. Nagyon érdekes volt számomra, a jó értelemben. Ahogy teltek a napok, minden nap egyre jobban vártam, hogy csevegjünk. Gyorsan kiismert engem, és ez a tulajdonsága amennyire taszított, épp annyira vonzott is. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen ő, milyen tulajdonságai vannak, mikre, hogy reagál. Igyekeztem ezt az egészet kordában tartani. Egy az, hogy a korkülönbség nem kevés köztünk. Ez zavart legkevésbé. Ami inkább zavart, és ami a neveltetésemmel ellenkezett, az az, hogy ő már választott magának másik felet, akivel megosztja az életet, ennek gyümölcseként három gyönyörű gyermeket neveltek együtt. A barátság kialakítása nem volt nehéz. A barátság megtartása annál inkább. Egyre jobban vonzott ez az ember. Egyre jobban vágyott minden idegszálam arra, hogy találkozzunk, hogy beszélgessünk. A dolgok mentek a maguk útján. Ő is az útján és én is az utamon. Úgy 5-6 hónapig. De hihetetlen gyorsasággal változtak a dolgok amikor ő vette a kezébe a dolgokat és egyértelműen kifejezte hogy ő is úgy vágyik rám ahogy én rá. Nem tagadom, teljesen elgyengültem. Tudta hol érintse a lelkem, hogy “behódoljak”. Bár talán nagyon ekkor már, mikor visszajelzést kaptam tőle, már nem is akartam ellenállni. A napok csak úgy repültek. Minden lehetőséget kihasználtunk a kommunikációra, az együttlétre. A kedvességek… versek… tettek alapján kétségem sem volt afelől hogy ő is úgy érez ahogy én. Milyen szerte foszlanak a neveltetési normák… Már nem a nős embert láttam. Azt az embert láttam, akinél otthon vagyok. És ő is otthon van az én szívemben. Persze hogy tudtam hogy tiltott a gyümölcs. Tudta ezt ő is. Tudtam hogy ha ennek vége, én húzom a rövidebbet. Nekem nem volt másom csak Ő. Aztán egy idő után már olyanok estek rosszul aminek nem szabadott volna. Ünnepek… családi események… és persze nem velem. Egy elhatározott pillanatomban elküldtem. Megkértem ne keressük egymást. Életem legborzasztóbb két hónapja volt. Megbántottam őt, ezért ő is bántott folyamatosan a két, külön töltött hónap alatt, ahol csak ért. Egyik pillanatban rideg volt, másikban érzékeny. Történt mindez csupán csevegőprogramon keresztül. Aztán mikor már nagyon fájt a hiánya, nem tudtam mást tenni. Elmondtam mit érzek. Össze voltam törve. Hiányzott nagyon. Szeretem Őt… Ha akar inkább bántson életem végéig de beszéljünk még. Nem bírom nélküle. Talán megalázónak tűnik. De én rontottam el, én próbáltam meg helyrehozni. Talán jobban egymásra voltunk hangolódva, mint előtte. Imádtuk egymást amikor és ahogy csak lehetett. Folyamatosan éreztettük egymással hogy szükségünk van egymásra. Mégis úgy gondoltam nem fog örökké tartani. Már előre tudtam, ha elvesztem, abba talán belepusztulok. Igyekeztem, de nem tudtam hogy készülhetnék erre fel. Hogy készülhet fel az ember arra, hogy talán egyszer el kell vesztenie azt az embert akit a másik felének érez. Sosem voltam ilyen harmóniában senkivel. És jelenleg úgy hiszem nem is fogok ilyet érezni sohasem. Ennek az egésznek ismét én vetettem véget. Nem tudom hibának kellene e éreznem. Még mindig szeretem. Nagyon szeretem. Az életem is képes lennék odaadni. De úgy éreztem nincs ennek már tovább. Mit meg nem tennék azért hogy velem legyen. Hogy szerethessem. Ahogy már nagyon rég nem szerették. A szívem tört darabokra. Talán az én hibámból is. De végtelenül hálás vagyok az időért, amit kaptam tőle. Rengeteget fejlődtem mellette. Egy más, jobb ember lettem. De felállított egy mércét. Ízelítőt kaptam abból, mi minden lehet az enyém (lehetne). Nagyon nehéz lesz ezt a mércét átugrania valakinek. Ha egyáltalán lehetséges. Ilyen őszintén, tisztán még sosem éreztem senki iránt. Március végén beszéltünk utóljára. Vártam, reméltem hogy a fájdalom enyhül. De nem. Muszáj maszkot feltennem, reméltem ettől majd egy picit valóban jobban érzem magam, ha ezt mutatom. A vigyor az arcon, kedvesen beszélgetek, viccelődök. Valószínűleg senki nem látja, hogy egy sötét ködfátyol borít be. Vártam hogy oszoljon a sötétség. Azt hittem el is kezdődött a javulás. De pillanatok alatt visszahúznak dolgok. Nem azért van mert szenvedni akarok. Én csak egyetlen emberre vágyom, szüntelen, mióta megismertem.
“Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.”
Tudd Kedves, hogy bár két hónapja nem beszéltünk, én ugyan úgy szeretlek Téged… szüntelen… el nem múló hévvel…
Párkapcsolatok…
2011 május 31. | Szerző: Yumi
Egyik munkatársammal beszélgettünk ma picit hosszasan. (jójó… munkaidőben :)) Feljött sok minden. Nők lévén ugye pasikkal kezdtük. Nyámnyilák meg miegyebek. Aztán hogy nekünk milyen az “ideál”. Még mielőtt megkövezne valaki, hogy listáról nézem hogy megvan e az általam áhított tulajdonsága a pasinak, elmondom, kb mikről beszéltünk. Nagyon egyszerűen lerendeztük a dolgot. Legalább papucs ne legyen. Egy férfi legyen férfi. Irányítson. Ha azt kérem, ugorjon a kútba, NE tegye meg, csak mert én azt akarom. Hát ez volna az a hatalmas elvárás első körben. Azt persze nem szögeztük le hogy milyen színű haja és szeme legyen, esetleg milyen formára legyen vágva a frizurája, vagy pont ellenkezőleg, érjen a fenekéig a haja! Azért túlzásokba ne essünk 🙂 Szóval ilyen általános dolgokról beszélgettünk amikor előkerültek mindkettőnk ismertségéből olyan párok akiket nem értjük mi tart még mindig egyben. Talán az idő?! Jó lenne tudni. Mi ezt nem értjük mert ami nem megy, nem erőltetjük. Se a kolléganőm se én. Legalább is ez jött le. De igyekszek csak magammal példálózni. Igen, vannak 1-2 hetes kapcsolatok. Nincs ebben semmi rossz. Ha kiderül a második hét végén hogy ámor félrelőtte a nyilát, akkor uzsgyi. Lehet gonosznak is nevezni. Volt ilyen. De volt hogy a 8. hónap végére lett elegem. Anya kicsi fiával nem feltétlen van bajom. De amikor felajánlom neki, hogy a hétvégén tölthetné nálam is, és azt kapom hogy nem tudja az anyja mit tervez, na ott tetőzik a dolog. Persze én nyugodtan menjek el hozzájuk, töltsem ott a hétvégét. Mindig csak nekem kell menni? Ne vicceljünk már. Nem először fordult ez elő. És egy idő (ugye az ominózus 8. hónap) után, amikor az ember lánya úgy érzi, párját kicsit se lehet onnan kirobbantani, akkor hagyni kell egymást békén.
Eltértem a lényegtől picit, bár nem feltétlen tartom bajnak. Szóval vannak számomra érdekes kapcsolatok, és ez nem a jó értelemben. Továbbiakban a kolléganőm tapasztalatait is sajátomként fogom kezelni, hogy ne kelljen annyit magyarázni, mit melyikünk tapasztalt.
Vannak a párok, akikre ha 20 év elteltével nézünk, akkor is olyan mintha kamaszok lennének és fülig szerelmesek.
Vannak azok a párok akik szeretik, tisztelik egymást. Azt hiszem ebből lehet a legtöbb, 10-15-20 év elteltével. Gyermek és hasonló melléktermékei meglettek a kapcsolatnak, házasságnak. Békésen élnek.
Vannak azok a párok akik egy idő után, akár gyerekkel akár anélkül, belátják nem megy tovább, széjjel szakadnak.
Vannak párok akik a gyerekeken kívül nem tudnak kihez máshoz hazamenni. Nem válnak, így maradnak. Bár a házasságban nincs tapasztalatom, főleg nem a gyermekes házasságban. Természetesnek tartom hogy sok tényező van, amit mérlegelni kell mielőtt valakik úgy döntenek, elválnak. Van akinek megy így az együttélés, gondolom némi kikacsintással, de haza továbbra is oda járnak, a kihűlt házba, ágyba. Itt nagyrészt (ismétlem, “csak” nagyrészt) jelen vannak szeretők.
Végezetül, de nem utolsó sorban, vannak olyan párok, akik ‘csak úgy’ együtt vannak, mer’ miért ne. Erről szeretnék inkább értekezni, habár mindenféle “pártípusbeli” egyéneket ismerek.A pár férfi részét ismerem, a hölgyet nem. Persze, csak az egyik felét tudom a történetüknek. Ez igaz. De nekem ez az egy is bőven elég ahhoz hogy lássam, nem a megfelelő pár mellett vannak. A férfiú elmondása alapján kihasználják egymást. Van hová hazamenniük. Van kihez (?!). A férfinek egy olyan anyagi hátteret nyújt a hölgy, amit saját maga a fiatalember sosem tudna megszerezni egyedül. Bevallotta, hogy nincs jó helye olyan szempontból, hogy nem az igazijával van. A hölgy vágyna már gyerekre, a férfi még a sex alól is kifogásokat keres olykor, mert nem vágyik a hölgyre.
Sokat gondolkodtam melyik a kisebbik rossz. Ha teljesen egyedül él az ember, vagy egy olyan ember mellett akit nem szeret igazán. Rossz nekem itt a házban egyedül. El tudnék viselni egy társat magam mellé. De nem tudom képes lennék e minden este lefeküdni az ágyba olyan ember mellé, akit nem is szeretek. A szeretkezésről ne is ejtsek szót. Nem tartanak örökké a kifogások, ha nem kívánom a páromat. A pénz ekkora úr volna? Össze kell költözni valakivel akivel közösen stabil anyagi hátterünk lehet? Vajon meddig tartható ez az állapot? A párunk meddig nem fog ettől többet akarni? Meddig lesz elég neki a pusztán ketten együtt élés, ha neki komoly érzelmei és tervei vannak? Oké, a férfi nem kéri meg a lány kezét max, egy jó darabig. De én mit tehetnék, ha megkérik a kezem? Ott lenne a vége? Vagy még ott is lehet húzni halasztani? (elég ciki az oltár előtt otthagyni valakit nem?!)
De fel kell tennem azt a kérdést ami már azt hiszem egy párszor előfordult itt, de nem hagy nyugodni… Miért kell így együtt élni? Nekem azért hihetetlen mert én ilyen helyzetbe még nem kerültem. És ahogy a természetem ismerem, elég nehezen kerülhetnék hasonló cipőbe. De ki tudja, talán megtapasztalom és akkor majd mást gondolok. De most abszolút nem értem. A kolléganőmmel a beszélgetés majdnem két óráig tartott, de nem jutottunk előrébb. Majd talán egyszer megértem.
De miért?!
2011 május 30. | Szerző: Yumi
Az elmúlt 2 napom valami szörnyű volt. Nem hiszem hogy szenvedni akarnék, direkt. Hisz ez nem jó érzés. Vagy ettől függetlenül “népbetegségben” szenvedek? Szeretünk szenvedni? Tényleg így volna? Vagy akkor miért van ez vajon? Miért van ez a hatalmas hiányérzet. Miért van ez, hogy hiányzik egy olyan ember (ráadásul ennyire) akivel két hónapja nem beszéltünk. Vagy ezzel csak én vagyok így? Csak nekem tud ennyire hiányozni valaki? Azt hittem az idő sok mindent megold, vagy ha nem is megoldja, de csökkenti a fájdalmat és a hiányérzetet. Nem így lett. Újra és újra rám tör egy érzés. És hiába küldöm, nem akar elmenni innen az érzés. Én nem az érzést szeretem. Én csak vissza akarok kapni egy olyan embert, aki valaha (úgy éreztem) a másik felem volt. Vagy én voltam az ő másik fele.
Vajon miért nem csökken a hiányérzet. Nem ez lenne a természetes? Vagy nem ennek kellene történnie? Vagy még hónapokig ez lesz? Vagy ez csupán annak a bizonyítéka hogy mindig is szerettem? És még mindig… Nem változik semmi, pedig tényleg reménykedtem, hogy fog. De már nem tudom mi lesz. Fárasztó, mindig, újra és újra összeszedni magam. Elfáradtam már…
A mélységek titka
2011 május 27. | Szerző: Yumi
Ha már felmerült egy másik blogban, elmélkedtem egy cseppet. Felmerült pár kérdésem is.
Szóval kiderült rólam, hogy szinte az összes embernek csak a felszínből mutatok dolgokat. A hasonlat, amellyel nem egy ismerősöm azonosított már, az a következő: jéghegy volnék a hatalmas óceánban. A jéghegynek pedig van egy olyan tulajdonsága, hogy csak egy egész kicsiny része látszik ki a tengerből, a többi rejtve marad. Igen, ez azt hiszem egy nagyon találó hasonlat. Ez az igazság, de jelen pillanatban az igazság nem fáj. Pedig annak szokása hogy fájjon. Elgondolkodtam azon, miért van ez. Csupán csalódás miatt? Vagy gyárilag ilyenné lettem teremtve? Furcsa ez. Magamat közvetlennek, barátságos nőszemélynek tartom. Általában nem fordulok senki felé előítélettel. Van rengeteg ismerősöm. Felszínes kapcsolatok. Igazi barátom alig akad. Egy kezemen meg tudnám számolni. Ami nem baj szerintem. Bár nem tudom ezt is lehet e teljesen igazi barátságnak mondani. Jóban vagyok ezzel a pár emberrel. Kicsivel többet tudnak rólam mint az átlag ember, de feléjük sem tárulkozok ki határtalan bizalommal. Általában egyébként sok ember lemorzsolódik körülöttem, de kb ugyan ennyi jön is az életembe. A lemorzsolódás pár okát már véltem felfedezni. Nehéz nem észrevenni azt amit az ember szemébe mondanak, nem kis hévvel :o) Mondták már többen hogy nekik ez fáj hogy ők mindent megmutatnak, de én nem adok annyit magamból, nem ismertek meg. Egyszerűen képtelen voltam mit kezdeni ezzel. Akarva akaratlanul is de ilyenkor mindig úgy lett intézve a dolog hogy ritkán fussunk össze az aktuális baráttal barátnővel. Már azt is észrevettem, hogy egy idő után, amikor elég mély bizalmi kapcsolat kezd kialakulni köztem és egy másik személy között, egyszerűen megszűnök létezni. Félig meddig akaratlanul, de hárítok, távolodok. Engem aztán senki ne próbáljon palira venni.
Elgondolkoztam mostanában arról hogy ez vajon hiba e. Ha hiba, kinek baj ez? Csak nekem baj? Mert így egyedül őrlődök a problémáimmal. Vagy a másiknak is baj? Mert azt hiszi bennem majd igaz barátra talál aztán kiderül és nem fektetek egy (akár baráti, vagy akár milyen másféle) kapcsolatba annyit amennyit kellene. Kellene ezekből a felismerésekből tanulni, vagy jól van ez így? Talán ezen tulajdonságaim miatt hiszem rendíthetetlenül hogy alkalmatlan vagyok (akármilyen) igazi, komoly, mély társas kapcsolatokra? Mit kéne akkor változtatnom, hogy a mélységek titkainak feltárása ne teher legyen számomra?
A titkaimat feltártam két olyan embernek akiért úgy éreztem érdemes. Bár egyik esetben nem nagyon kellett tárulkozni, mert fél gondolatomból is tudta, mit akarok. Rettentően zavart először. Aztán nagyon élveztem. Minden percét! Mégis, egy újabb alkalommal úgy érzem, újra csak képtelen lennék kiadni magam bárkinek is. Hozzá kell tennem nem élt vissza a kedves a bizalommal és a rólam alkotott ismertséggel. De már az is épp elég volt hogy egy kis darabot magával vitt belőlem, közben én nem erre számítottam.
Vajon hányfelé lehet osztani egy szívet? Vajon mennyi kis szobája, lecsatolható része van egy szívnek, amit oda lehet adni valakinek? Elfogyunk a nagy osztozkodásban? Vagy minden egyes látogató pont hogy egy szobát alakít ki saját magának, és amikor távozik, csak a többletet viszi el?
Amire pedig nem tudok (vagy talán nem is akarok) választ találni, vajon kell e változtatnom nekem, a jéghegyes “stratégiámon”, vagy jól vagyok így is?!…
Újra
2011 június 16. | Szerző: Yumi
Nem tudtam ennek a bejegyzésnek más címet adni. Majd hátha menet közben kitalálok valami értelmesebbet. Bár ez is találó, ugyanis újra gondolkodós kedvemben vagyok. És akaratos kedvemben. Nem tudom jó e valamelyik a kettő közül, vagy egyáltalán melyik jobb a másiknál, esetemet tekintve. 🙂 Tegnap beszélgettem egy barátnőmmel. Ott kész, vége is volt a világnak. Sírás rívás, minden ami kell. Ja, dühöngés. Érdekes hogy a zsák a foltjait mennyire megtalálja az életben is. A bizonyos barátném is egy olyan férfire vágyik aki nem lehet övé. Basszus, tényleg úgy van, hogy ami tiltott, az milyen vonzó már! Padlón volt ő is, így nekem se kellett sok az amúgy is világvége hangulat mellé. Hálát adok az Úrnak hogy egyes egyedül lakok ezen a hatalmas területen (nincs 25 m2). Papírzsepi használat megvolt. Már majdnem hisztériáztam, amit én úgy alapból, nem szoktam, magamat is megleptem vele, majdnem nyugi bogyihoz nyúltam. Aztán inkább beálltam a zuhany alá. Beszélgetés közben nem agyaltam, ott vagy egyikünk vagy másikunk dühöngött, őrjöngött és sírt. De azért felmerültek kérdések. És felmerültek felismerések is. Mindketten úgy érezzük érzelmileg ki lettünk használva, ami még talán szörnyűbb mint “csupán” testileg. Vagy legalább is jelenleg annak érzem, mert felőröl a dolog. Valamit hát tenni kell mert még pszichiáteri segítségre fogok szorulni. És nem 22 évesen szeretnék diliházba kerülni. De vajon… minden csak elhatározás kérdése? Eldöntöm hogy így és úgy akarok gondolkozni és így is lesz? Vannak szokások, mint hogy mondjuk rágom a tollaim végét. Egyszer eldöntöm hogy ilyet többet nem csinálok, és mindig odafigyelek rá hogy ne rágjam. Egy idő után a rossz szokásom megváltozik és tényleg nem fogom rágni a tollaim végét. Vajon ezzel is így működik? Ha elég kitartó vagyok, meg tudom másítani az érzéseket? Vagy egyáltalán honnan lehet tudni hogy ez nem csak rajongás, és vágyakozás a tiltottért? (bár nemhiszem hogy ez csupán rajongás lenne, és főleg nem csak azért mert tiltott) Vagy minden, nem túl helyes dolog működhet, ha az ember átértékeli a kicsi agyába a dolgokat? De mégis hogyan kéne? Érzek egy illatot ami az övé, és végem van teljesen, a világ megszűnik létezni, és én csak élvezem az illat által felborzolt emlékeket. Egyetlen esély talán ennyi lenne, hogyha másképp gondolnék és éreznék dolgokat, arra, hogy visszakapjam valamilyen szinten. És hiányzik a társasága, nagyon. Iszonyatos egy olyan embert elveszteni akihez tudtam, bármikor mehetek segítségért, meghallgat és érdekli mi van velem. Talán pont ennyi hiányzik, nem több (féligazság). Talán másik nézőpontot kellene keresni és sok minden megoldódna az életben? Csupán annyit kellene élvezni, amikor boldog vagyok a többi meg mindegy? Túl egyszerűen hangzik. Főleg hogy én (és szerintem a nők többsége) nem azokhoz tartozok akik túl egyszerűen gondolkodnak. De majd igyekszek megpróbálni mindent csak élvezni és nem görcsölni rajta (hát ennek a megvalósítása vicces lesz) Ha ennyin múlik, addig éljek de megteszem. Jó lenne csupán élvezni a dolgokat amik történnek, és semmi másra nem gondolni. Az ügyön dolgozni kell mert különben tényleg megbolondulok. Mély levegő… és kezdés!
Oldal ajánlása emailben
X