Kissebb visszatérés…
2009 június 30. | Szerző: Yumi
Történtek változások az életemben… bár nem mind jó… a jó az, hogy a nyelvvizsgám meglett, most gondolkozok a szaknyelvvizsga letételén is… bár az majd csak diploma után, mert addig a sok tanulás vár rám… Nem rég óta hivatalosan is 21 éves lettem, ezzel egyidőben elvesztettem az én drága kutyámat… pont a szülinapomon pusztult el… hát ez elég siralmas 🙁 A vizsgáim viszont meglettek, így hivatalosan is negyedéves főiskolai hallgató lettem… most örüljek vagy sírjak?!?!
Nyári tervek: 1. kidolgozni az államvizsga tételsort
2. megírni a szakdolgozatom elejét
3. letudni a 2 hetes gyakorlatot
4. túlélni a nyarat
5. talán egy kicsivel több boldogságot vinni az életbe
Vannak hoszabb távú terveim is… Diploma után szeretnék felköltözni pestre… ott megszedni magam egy kicsit, aztán irány Finnország… kellemes idő, haszna lesz az angol tudásomnak, és ha meglesz, akkor a szaknyelv tudásomnak is keresek ott értelmet… hogy ebből mi fog megvalósulni azt nem tudom, de a pest az nagyon vszínű… majd mikor ott járok, meglátjuk meg fog e valósulni vmi a többiből…
Hát a tervek azok szépen gyarapodnak, az érzelmi világom egyre sivárosodik… de lehet hogy ezt érdemlem :o) úgy látom kezdek úgy beszélni mint egy kezdődő depis ismerősöm… vagy már én is ott tartok mint ő…
Megtalálni magam még nem találtam… az önfelfedezés útján vagyok… azt hiszem ezt mutatja a hajfestésem is… nem gondoltam hogy 21 évesen fogom elkezdeni… de így alakult… illetve 20 évesen kezdtem el, még márciusban… de ez nálam akkor is nagy szó… hol szőkébb vagyok (bár amúgy is középszőke hajam volt) hol kicsit barnább… nem igazán tudom eldönteni, melyik vagyok én… ez az életnek nevezett akármi, egyre nehezebb… bár újra ovodás lehetnék :o)
Na de azért jelentősen változtam… köszönhető ez leginkább egy embernek, aki folyton megbántott, és így formálódtam… azt hiszem sokat “felnőttesedtem” az elmúlt időszakban… sokkal megfontoltabb és felelősségteljesebb vagyok… eddig a virágok is csak elpusztultak mellettem, most meg egyre több növényt ültetgetek és gondozok… meghülyültem, vagy mi :o) Bár azt hiszem a pótcselekvésekkel még mindig az érzelmi űrt töltöm ki… felfoghatatlan hogy lehet vkit ennyire szeretni és hiányolni… már hülyének érzem magam teljesen… pedig igyekszem… tényleg… nagyon… de egyre jobban fáj a hiánya… bár az is igaz hogy könnyebb lenne ha nem álmodnék vele… de azt már végképp nem tudom kontrollálni… vesszen a REM fázis :o) A sok tevékenység mellett gitározok is… tipikusan jellemző rám 😀 mindenbe belefogok… így semmiben sem vagyok túl jó, mindenben csak átlagos… viszont sokoldalú… nem tudom ez jó e, de ez van… A suliban kicsit megkönnyítették a dolgom, így kiderült hogy én egy flegmatikus ember vagyok… kicsit hosszú lesz a következő… akit nem érdekel, nem olvassa el :o)
A flegmatikus személyiség
Jelmondat: „Lassan járj, tovább élsz!”
A flegmatikust arról vesszük észre, hogy először nem vesszük észre. Ennek oka az, hogy semmi kirívó nincs rajta. Megjelenése, tekintete, beszéde kifejezéstelen, jellegtelen, öltözéke visszafogott.
Akárcsak a kolerikus, a flegmatikus sem egy érzelgős alkat. Érzelmei nagyon lassan alakulnak ki, és nem is igazán mélyek. A flegmatikusnak incsenek erős kitörései sem negatív, sem pozitív irányban: ritkán esik kétségbe, de lelkesnek sem sűrűn látod. A legtöbbször egykedvű, higgadt, kiegyensúlyozott. A többi személyiségtípus szerint a flegmatikus túlságosan földhözragadt, visszafogott. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy – a melankolikushoz hasonlóan – képes külső megfigyelőként szemlélni a világ eseményeit. Míg azonban a melankolikust folytonosan aggasztja, amit lát, addig a flegmatikus nyugalmát nehezen lehet megzavarni. Kedvenc szavajárása: „hát…, talán…, nem is tudom…, nekem mindegy…” stb.
A flegmatikus egy igazi galamblelkű személyiség, aki senkit nem bántana meg, és mások között is elsimítja a konfliktusokat. Csak él bele a világba, hálásan fogadja, amit kap, nem rágódik a múlton, és nem aggódik a jövő miatt. Legszívesebben csak szemlélődik és ábrándozik. A flegmatikus nem kapkod, nem ideges, és szinte sosem emeli fel a hangját.
Érdeklődését viszonylag kevés dolog kelti fel, ám ezekkel elmélyülten foglalkozik. Mivel azonban szerényen meghúzódik, ő az a típus, akiről az első beszélgetés alatt azt sem néznéd ki, hogy belemegy a hideg vízbe, aztán később valaki mástól megtudod, hogy tart néhány úszó világcsúcsot. Azt a néhány területet ugyanis, ami képzeletét megmozgatja, az átlagembert messze meghaladó kitartással, akár a megszállottságig tudja művelni. Nem véletlen, hogy a flegmatikusok között találunk szupermaratoni futókat, sakkmestereket, golfozókat ugyanúgy, mint csillagászokat, számítógépes zseniket, irodalmárokat, jogászprofesszorokat vagy épp híres gyűjtőket.
A flegmatikus felfogásában, ítéletalkotásában, szóhasználatában is „kényelmes”, vagyis tömör, velős, tárgyilagos. Emlékezete, figyelme hiányos, mert a legtöbb dolog hidegen hagyja. Sokszor a gondolataiba mélyed, és ráérősen pörgeti a kerekeket…
A flegmatikus általában jó hallgatóság, néha maga a megtestesült lelki szemetesláda.
Kapcsolataiban legtöbbször nem ő a kezdeményező, és nem is ő szakítja meg a köteléket. Két kapcsolat között jól viseli a magányt, hisz sok barátja van, és kedvenc tevékenységeivel is végtelen időt tud elszöszmötölni. Amikor pedig új ismeretséget köt, könnyen alkalmazkodik a megváltozott helyzethez (mindaddig persze, amíg az nem lesz túl kényelmetlen számára).
Hűséges, de elkötelezettsége néha csupán felszínes. Előfordul, hogy a flegmatikust elsősorban a megszokás motiválja egy kapcsolatban. A problémákat békés egykedvűséggel kezeli: „Úgy még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy.” A feszültséget sokáig tűri, és mivel nem akar konfliktust, nem mondja ki nyíltan sem az igényeit, sem a problémáit. Amikor azonban „betelt a pohár”, akkor vagy némán lelép, vagy „hirtelen felindulásból” elkövet valamit…
A flegmatikus általában meg van elégedve a saját életével, nincsenek nagy vágyai. Akár egészen apró dolgoknak tud is örülni, bár ezt nehezen mutatja ki. Sokak szerint komoly nehézséget okoz, ha meg szeretnénk lepni valamivel. A családtagjai jól teszik, ha nagyon fülelnek: nála egy csendes „elmegy”, vagy „nem is olyan rossz ez a pulcsi” jelentése: „ezt szeretném Karácsonyra”.
Na hát jelenleg ennyi… ez is bőven sok…
Majd legközelebb vmi másról írok… talán kevesebbet, talán nem… az is lehet hogy a semmiről írok… mert arról aztán tudok írni meg beszélni… de nagyon :o)
További szép napokat mindenkinek aki olvassa, és aki nem olvassa…
Üdvözlettel: A flegmatikus blogvezető
Egy csomó kérdés…
2008 augusztus 27. | Szerző: Yumi
Nem meglepő módon megint sokmindenen gondolkoztam… felvetődött pár kérdés bennem, és eszembe jutnak tetteim amit nem tudok mivel magyarázni…
Nézem a Dr House 3. szériáját. Volt benne egy rész, amiben kicsit magamra ismertem. Ebben a részben a néger dokinak, Foreman-nek azt mondja a barátnője, hogy azért ad neki valentin napra egy lehetőséget, hogy diplomás ápolómői képzést kapjon (azt hiszem) más államban, mert egy hatalmas falat építettt maga köré, és megilyedt attól hogy a lánnyal sokmindent megosztott. Igazából, kicsit magamra ismerek, bár én sose attól ilyedtem meg hogy túl sok mindent tudnak rólam az emberek. Szinte semmit nem tud rólam senki. Illetve van egyvalaki akinek sokmindent elmondtam. De ő 3 hónapja lelépett. Egyik napról a másikra. A szívem majdnem megszakadt. Ő sokmindent tudott rólam. De mikor otthagyott csalódtam benne. Mégpedig azért mert nem ezt vártam tőle. Csalódni csak így lehet. Várunk valamit a másiktól de mégsem azt kapjuk. ‘ hónapig küzdöttem hogy ne legyek depressziós. Minden este bőgtem. Minden egyes órában gondoltam rá. De tovább kellett lépnem. Utána 2 hónapot azzal töltöttem hogy elfogadtassam a szívemmel hogy ennek így kellett történnie. 2 hónapig azon dolgoztam, hogy elhitessem magammal hogy azt se érdemli meg hogy rá gondoljak. Nagyon hiányzott a 2 hónap alatt. Iszonyatosan. De kezdtem rendbetenni magam. De a fájdalmamon nem segített a sok romantikus film ami a tv-be ment. Már tv-t sem mertem nézni. Nem sikerült elfelejtenem, de már kezdtem tényleg jobban lenni. Erre, 5 nappal ezelőtt betoppant. Nem tudtam mit kéne érezzek. 5 percig nem tudtam magamról, tuti. Olyan heves érzelmeket váltott ki belőlem, hogy az ilyesztő volt. A vérnyomásom az egekbe szökött, a szívem még sose vert olyan hevesen, azt hittem kiszakad, fulldokoltam, légszomjam volt. És utálatot éreztem. Magam iránt. Utáltam magam mert ilyet éreztem még ezek után is. 3 hónapig abban reménykedtem hogy egyszer megcsörren a telefon és hallhatom még. De most nem tudom mi lett volna a legjobb. Nem tudom mit kéne, illetve hogy mit várhatok el tőle. Nem tudom mit kéne és mit nem kéne éreznem. Csak annyit tudok hogy talán most is ugyanannyira, ha nem jobban kedvelem őt. És ez bánt! A beszégletésünk alatt ugyanis az jött le, hogy nem tudja, és soha nem is tudta hogy mennyire fontos volt nekem. Még most is fontos nekem. De nem tudom emgérteni hogy annyit miért nem mondott hogy kell kis idő míg rendbeszedi magát és addig lehet, hogy nem beszélünk. Nem tudom meg kellene-e ugyanúgy bíznom benne mint azelőtt. Vajon a szerelem mentség mindenre? Kell e még ugyanúgy megbíznom benne, csak azért mert érzem hogy még most is ugyanolyan érzéseket táplálok iránta? Félek. Félek attól, hogyha megint teljesen megbízok benne, ugyan ezt fogja tenni velem. Ha baja lesz, fogja a szívem amit bizalommal neki adtam, és megint elhajítja, vagy elteszi egy sötét kis dobozba, míg eszébe nem jut egyszer csak, hogy “Hmm azt hiszem vmit elfelejtettem. ÁÁÁÁÁ megvan! Hol is a doboz?”.. nem bírnám ki mégegyszer ezt. De ő semmit sem változott. És az én érzéseim sem (tudom, már százezerszer elmondtam). Beszélgettünk egy internetes program segítségével {nem akarom már reklámozni a Skype-ot :o) }. Elkezdtem leírni hogy mit beszéltünk, de lényegtelen. A lényeg az, hogy Még mindig utálom magam, mert elég volt két kedves szó és kenyérre lehetett volna kenni, HA nem fogom vissza magam.
Na hát összegezve, azon töröm a fejem, hogy mit érezhetek iránta, egyáltalán érdemes-e? Meg hogy a szerelem mentség e mindenre?
Igazából lehet hogy megint én bonyolítok túl mindent és az lesz a vége, hogy én maradok meg lelkileg roncsként, mert ennyit gondolkozok mindezen, közben nem is kéne ilyeneket felhoznom, mert ő már nem gondol rám úgy mint egy nagyon fontos személyre. Azt nem tudom hogy gondol rám. Talán meg kéne tudnom valahogy.
Na de most zárom soraim. Sikerült pityeregnem és nem látok sokmindent. Megyek vissza Dr House-t nézni.
2008 augusztus 26. | Szerző: Yumi
az élet attól szép hogy bármi megtörténhet és attól szar, hogy meg is történik…
…
2008 augusztus 7. | Szerző: Yumi
Szavad a szívembe
véres tőrt repített,
elmúlt benned az érzés,
mitől oly szép volt az élet.
Üres lett az életem,
de társam lett a magány,
nélküled, kérlek mondd,
hogyan éljek tovább?
Reggelente sírva ébredek,
gyötör a nagy bánat,
minden percben veled lennék
csókolnám a szádat.
Megtanítottál igazán szeretni,
ezt nem feledem, míg élek
az együtt töltött időkből
megmaradnak a szép emlékek.
Ezután feketével írok
minden egyes napot,
lelkemen hatalmas sebekkel
élem meg majd a holnapot.
Ez a szakítás a szívemet
most darabokra töri össze,
de fájó szívvel is azt kívánom:
Maradj boldog mindörökre!
Ez a hét…
2008 augusztus 6. | Szerző: Yumi
eddig őszintén szólva elég rám járt a rúd megint… de már a mai napon azt hiszem megoldódtak az eddigi problémák… az törpént, hogy hétfőn elvittem apumat munkába… illetve hát a telephelyükre vittem, ahonnan 5kor indultak pestre dolgozni… a kocsit hoztam haza… illetve hát unokatesómékhoz mentem, vigyázni rájuk… délután nagynéném mondta hogy van e kedvem vásárolni menni… én bólogattam :o) és felajánlottam hogy menjünk kocsival… be is ültünk… 2 kisgyerek hátul szigorúan gyerekülésben (!!!), nagynéném és én pedig elől… az áruházig mentünk… vásárolgattunk, majd visszamentünk az autóhoz, bepakoltuk a cuccokat, és el akartunk indulni… de csak akartunk… nem siekrült… hiába akartam elfordítani a slusszkulcsot, az csak nem engedelmeskedett… a kormányzár nem oldott ki… teljesen kész voltam… másodszor hoztam el az autót és ez történik a kezem alatt!!! gondolhatja mindenki hogy nem volt egy kellemes közérzetem… bőgés határán voltam… apukám is csak magyarázta hogy hogy próbáljam, meg hogy ő felhívta a szerelőt és az tmondja képtelenség hogy a kormányzár ne oldjon ki, az csak azért van mert hozzá nem értő vagyok… hát megköszöntem a bizalmat… és letettem a telefont… szóval hazagyalogoltunk… másnap elvitték szervízbe az autót…. ott kiderült hogy a zár tönkrement…a kormányzárat sikerült kivenni így csak zárat cseréltek az autóban.. ja és apum bocsánatot kért amiért nem hitte el hogy nem én vagyok olyan béna hogy egy nyamvadt kormányzárat ne tudjak kivenni a kocsiból… a szerelő is mondta hogy ez típushiba, meg hogy ha nem most, akkor következő alkalommal jött volna elő a probléma… kaptunk bele vmi jó kis erős zárat, így meg lehetünk nyugodva…. meg én is meg lehetek nyugodva… a zárat nem én rontottam el, elromlott magától, illetve a használattól…
de hogy bizonyságtétel legyen ebből az egészből, hozzáteszem, hogy miután a vásárlásból hazagyalogoltunk, kaptam egyik barátnőmtől egy sms-t… nem tudta hogy baj van az autóval és hogy mennyire ki vagyok készülve… ezt írta : “Ne félj, mert Én veled vagyok, ne csüggedj, mert Én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak” Ézsaiás 41;10 Ezek után már jobban bírtam a feszültséget… hiszen amit megígért, hát be is kell tartania!! :o))))
hát ennyit mára… jó éjt és szép álmokat mindenkinek
Egy kozmikus vicc áldozatai…
2008 július 20. | Szerző: Yumi
Tényleg ezek lennénk mi? Egy kozmikus
vicc áldozatai? A Grace Klinika írója így gondolhatja ha ilyen szöveget
írt. Elgondolkodtatott… Néha magam is úgy érzem ez az egész élet csak
egy hatalmas vicc. Néha keserű. Néha nagyon jól szórakozok. Ez ugye bár
hangulattól is függ ,gondolom azok szerint akik az asztrológiában meg
hasonlókban hisznek, szerintük a bolygók állásától függ (na meg nem
tudom hányféle nézet és vélemény van erre az esetre nézve).
Szóval elkezdtem gondolkodni. (az
mostanában túl jól megy nekem) Végiggondoltam ezt a vicc dolgot,
keresztény szemmel. Tételezzük fel (amit már megtettem, tehát akár
múltidőben is írhattam volna de vmi oknál fogva nem tettem), hogy
hiszek ebben a vicc dologban. Tehét feltételeztem. Az agyamban a
hormonok meg akármilyen anyagok meg jelecskék áramolni kezdenek, és
elönt egy érzés. Düh. Igen dühös vagyok. De csak abban az esetben hogy
ezt az életet (keresztény szemmel) viccnek tekintem. Azt hiszem jogos
lenne a felháborodásom, ha kiderülne a túlvilágon hogy csak poénból
voltam itt ezen a nyomorult földön. De azért keresztény mivoltom
megnyugtat, mert a Biblia azért tájékoztat arról mi is nekünk
keresztényeknek a feladata. Sokan megkérdezik amúgy tőlem hogy mi van
ha még sincs Isten? Én erre mindig valami olyasmit válaszolok, hogy hát
akkor így jártam, de legalább elmondhatom azt hogy olyas valakiben
hittem aki a jobbik úton tartott engem és nem lettem gyilkos, nem
loptam, és semmi ilyesmit nem követtem el. Na de térjünk vissza a vicc
részéhez. Néha már tényleg egy rossz viccnek tűnik ez az egész. Mikor
csak azt látom hogy az emberek egyre kevesebb szeretetet pazarolnak
(kicsit irronikusan értendő eme szavacska) azokra akiket állítólag
szeretnek. Nagy kár. És csodálkozunk hogy mindenki olyan a másikkal
amilyen. Még az idegenhez sincs egy kedves szavunk, egy segítő
mozdulatunk, semmi. Mindenki csak rohan, akár fellökve is a másikat.
Senki nem bízik (vagy legalább is nagyon elenyészű számú azoknak a
száma aki mégis bízik) a másikban. Ez most olyan “mindenki magából
indul ki” dolog. Én is sokmindenkibe nem bízok meg. De azért van két jó
szavam a másikhoz. Na jó és akkor felmerül a kérdés hogy ha én nem
bízok akkor miért várom el a többi ember társamtól? Ez olyan kölcsönös
lehet nem? Ha látom hogy megbíznak bennem az emebrek mert úgy látják
nincs okuk az ellenkezőjére, én is nyitok feléjük. Tegyem meg én az
első lépést? És majd ugyan ezt visszakapom a másik oldalról? Na erre
nem tudok válaszolni. Lehet hogy nekem is kéne tennem. De azt hiszem én
teszek olyanokkal ennek érdekében, hogy amikor valaki megkér hogy
vigyázzak a táskájára, én vigyázok rá, és ugyan úgy fogja találni ahogy
ott hagyta őrizetben.
Nagyon eltértem a kozmikus vicc
témájától. Erről jut eszembe. Kaptam ma egy levelet azon a bizonyos
IWIWen. Valami felvilágosodást ígért. Fényt. Azt írta a fény legyen
velem. Gyanúsnak tűnt de azért megnéztem az oldalt. Olyasmivel
foglalkozik amivel én nem szeretnék. Ilyen spirituális akármi révén
szeretné felfedni az élet nagy kérdéseit akiknek nem elég holmi
tudományos illetve vallásos magyarázat. (ez szerepelt a bemutatkozás kb
2. mondatában, úgyhogy úgy döntöttem nem is olvasom tovább… de aztán
a bemutatkozást még is elolvastam) Igazából nem sokat értettem belőle,
ez lehet annak is köszönhető, hogy nem igazán érdekelt és csak
átfutottam az egészet. Írt vmi olyasmiről is hogy 2008ban változások
meg a fene se tudja. Na mindegy. Be is fejezem. Amúgy az tényleg
humoros számomra kicsit, hogy emberi ésszel fel nem tudjuk fogni hogy
hol van a világűr vége, de azt kijelentjük hogy tágul. De hova? a még
nagyobb világűrbe? Na nem értem. De valószínűleg nem is fogom
megérteni. Mint hogy azt sem hogy mi a fenének hordozzak ekkora
szövetcsomót a koponyámban ha fel se használom a nagyrészét. Mert az
addig oké, hogy kisgyerekkorban még nagy a regenerálódó (húú vagy 2
percembe került leírni ezt a szót) képessége, és ha kiveszik a fél
agyamat akkor is teljes értékű ember lehetek. De így 20 éves fejjel már
semmi haszna. Csak mégjobban megnehezíti az izmaimnak a dolgát, amikor
egy unalmas iskolai órán tartaniuk kell a fejemet. Szóval ilyesféle
idióta kérdéseim vannak mostanában. Majd csak kezdődik megint az az
időszak amikor kiakasztok (na nem a ruhát száradni) mindenkit magam
körül. Úgy kell nekik. Minek állnak szóba velem? :o) De most már nem
szabadulnak meg tőlem!!! :oP :o)
Még mindig a vicc, de a viccről eddig
még nem sokat értekeztem. Lehet hogy nem is ehez kapcsolódó címet
kellett volna adnom a bejegyzésnek. De most már nem írom át. Jó ez úgy
ahogy van. Na ez is egy vicc már komolyan. Valahogy hiába indulok el
egy gondolatmeneten, teljesen máshová lukadok ki. A kapcsolatok az
agyamban újabb emlékeket juttatnak eszembe és eltérítenek eredeti
utamról. Vagy micsodáról.
Amúgy arra jutottam keresztény szemmel,
hogy ez egyáltalán nem egy vicc. Ez véresen komoly. Legalább is az
üdvösség szempontjából. Ugyanis ha ebben a kozmikus vicc című életben
bűnös vagy és nem bánod meg a bűneidet és nem térsz meg Istenhez, hát
aládgyújtanak majd de rendesen. Ha viszont Istennek tetsző módon élsz,
hát határtalan áldásban lesz részed (függetlenül attól hogy a
világegyetem {lehet hogy abba az egyetembe iratkozok be legközelebb
hátha megtudok a tágulásról vmi okosat} tágul e vagy sem). Ha -csúnya
szó de jobbat nem találtam emlékeimben- világi szemmel nézem, a
tágulásnak nincs semmi jelentősége. Meg a vicc téma is elgondolkoztató.
Bár mostanság egyáltalán nem találom viccesnek az életem, inkább
siralmasnak, mégis el tudnám fogadni hogy mindanyian egy nagy vicc
áldozatai vagyunk. Egy vicc az egész hogy azért dolgozzam halálra magam
hogy ha 60 éves leszek akkor viszonylag jó nyugdíjjal vissza tudjak
vonulni. Vicc az egész párválasztás. Komolyan van még normális férfi a
világon? Aki nem egyik napról a másikra hagyja ott a másikat magyarázat
nélkül. Akinek megvan a maga értékrendje és álma de azt azért tudja a
kedveséhez igazítani. Aki ezek mellett nem papucs és nem lehet úgy
rángatni ahogy akarom. Aki tényleg férfi és tud irányítani egy
családot. De társ is. Egy vicc itt minden. Vicces hogy azért fizetek,
mert élek. Mert épp sikerült világra jönnöm. Vicces hogy azt szenvedem
el hogy a családomat hogy vágta át egy olyan gerinctelen alak (bár
anatómiailag nem az, de szívesen kicsontoztam volna mikor kideült hogy
hogy átvert mindannyiunkat és hogy megrövidített minket jó pár millió
forinttal). Vicces hogy ha én két hetet tanulok intenzíven egy
vizsgára, nekem nem sikerül elsőre, annak aki meg tanult rá két napot,
4est kap. Vicces hogy az albérletben van pár probléma és a főbérlő nem
képes elintézni, pedig már jópárszor szóltunk neki, de az albérlet
pénzt azt fizessük. Na de hogy nézzük a másik oldalt is. Vicces az
mikor elkezdek énekelni a boltban és mindenki olyan kerek beszélő
szemekkel néz rám ” Te jó ég. Ez a diliházból szabadult? Szívem nem
kéne szólni valakinek?”. Nagyon vicces volt mikor a számtech tanárunk
kielőzött minket a zebrán és átérve majdnem hasra vágódott de nagyon!!
:o) Szégyellem magam de majdnem sikítva röhögtem rajta. Vicces és
gyönyörű az mikor egy kismamának a pocija szó szerint hullámzik mert a
magzata annyira fészkelődik (na meg nem semmi látvány a féloldalas poci
sem :o) cukiii ). Vicces az is mikor egy óvatlan pillanatban mikor épp
szorgalmasan kattintgatom a tollam, eltalálom a kupakjával
(természetesen véletlenül) egyik évfolyamtársam. Hát rögtön leszállok a
földre, értelmes képet vágok a tanárra mint aki épp pont tudja miről
van szó, elnézést kérek, a kupakot visszahelyezem eredetileg neki szánt
helyére, és szépen álomvilágomba visszatérek. Emlékszek nagyon vicces
volt mikor EB-t néztem. Nem tudom már melyik meccsen volt. De a
focista kicsit megbotlott, elkezdett előrefelé dőlni. Látszott, hogy ha
nem kezd el gyorsabban futni akkor végigszántja keresztbe a pályát :o)
Nem tudom látott e már mindenki ilyet, vagy tapasztalt e. Számomra
nagyon vicces volt! :o))) Na meg még tudnék mesélni ilyeneket. De
lassan inkább zárom soraimat, mert nem sikerült egy nagyon értelmes
bejegyzésnek. Azért remélem mindenki kedvét leli benne. (vagy legalább
én :oP :o)))) )
Jó éjt mindenkinek! Kezeket a paplan
fölé! Ne igyatok mosatlan gyümölcslevet! És ne felejtsétek, hogy
Beethowen (nem tudom hogy kell leírni de mégse akartam Bétóvent írni) a
zene Mozartja!
Üdvözletemet küldöm manócskáimmal!!
Egy hosszú hét végefelé…
2008 július 19. | Szerző: Yumi
Elég hosszú és kemény volt a hetem… gyakorlaton voltam kórházban, napi 8 órában, és nagyon elfáradtam… de ezen is túl kell lenni… bár ez így olyan csúnyán hangzik… mintha annyira nehezemre esne… pedig nagyon élveztem!!!!!!!! :o) Hétfőn nagyon féltem, mert egyedül voltam beosztva egy szakdolgozó mellé… tiszta ideg voltam… de úgy fél8 körül teljesen megnyugodtam mikor megismertem a szakdolgozót :o) jobbat ki se foghattam volna!!! Nagyon kedves volt, és nagyon sok mindent tanultam tőle… csak ő is és én is annyira fáradtak lettünk délutánra!!! El se tudom mondani… arra se lett volna erőm hogy meghaljak… a zuhanyzásig azért futotta még az erőmből { :o) } de semmi több… még vacsizni se mindig vacsiztam… pénteken a vonatot majdnem lekéstem hazafelé… miért is ne… nem is én lennék, ha nem lennének ilyen gondjaim :o) Na de este 7 órára sikeresen hazaértem (háromnegyed3 kor indultam haza)… holnap megint indulhatok, hétfőtől megint péntekig kórházi gyakorlaton leszek… remélem az is ilyen jól fog sikerülni :o)
Megyek is mert álmos vagyok… majd jövök valamikor! Már most kicsit szociálisabb hangulatban is vagyok úgyhogy már kezdek visszatérni az emebrek közé… hát majd csak alakul ez még :o)
Vigyázzon mindenki magára! Aki nyaral, neki nagyon jó és kellemes nyaralást!!! Szúnyogirtót meg ilyen vackot ami elűzi a szúnyogokat és egyéb repülő élőlényeket, ne felejtsetek vinni magatokkal!!
Üdvözletem röptetem!
Az ember értéke…
2010 június 18. | Szerző: Yumi
Mostanság kezdődött a VB. Bár lány vagyok, előszeretettel nézem a meccseket. Ugyan ilyen hévvel iszom a sört közben, és akár hangot is adok örömömnek, bánatomnak, vagy szerintem igazságtalannak vélt döntéseknek. A foci jó. Azt hiszem legalább is. Bár mit látunk? Sok pasi, egyetlen bőrlabda után futkosnak hogy az ellenfél kapujába lőjjék azt. Mindezek mellett jó esetben is csak egy-két kékzöldlila foltokkal mennek majd a következő meccs helyszínére. Rosszabb esetről nem tárgyalnék, mindenkinek a saját tapasztalataira illetve képzelőerejére bízom :o)
De hogy is jön ide az ember értéke? A sportkommentár megemlítette pár játékosról, hogy mennyit is érnek. Egyik másik, mivel már 30 vagy afölött járnak, ettől többet nem, sőt talán kevesebbet fognak érni hamarosan. Úgy éreztem magam mintha egy használtautó kereskedésben lennék. Vagy bútorboltban, ahol leakciózzák a már régóta árult termékeket. Értem én hogy ez sport… de úgy kell bánni emberekkel mintha tárgyak lennének amiket kényünkre kedvünkre megvehetünk, megvárhatjuk míg leakciózzák őket, hazavihetjük őket, felöltöztethetjük őket, végül is mi mondjuk meg neki mit csináljon, azt hogyan csinálja. ÉS ha nem tetszik neki a feltétel ami miatt jelen lehet felemelő közösségünkben, akkor kidobjuk. Visszavisszük a bútorboltba, elvisszük egy használtautó kereskedésbe és lecseréljük egy jobbra, fiatalabbra, szebbre, ügyesebbre. Egy olyanra ami kevesebbet fogyaszt és több hasznot hoz.
Hálát adok az Úrnak, hogy én nem ilyesmi munkát végzek. Bár valószínűleg akinek főnöke van, ezt mind átéli… mégis, a foci világában ez most nagyon szemet ütött. És csodálkoznak a szakemberek hogy ennyi embernek szüksége van pszichológusra, pszichiáterre? Vagy egyéb kezelésekre.
Hát ennyi mára :o)
Oldal ajánlása emailben
X