Ma csak úgy vagyok
2011 július 18. | Szerző: Yumi
Ez egy ilyen nap. Nem is tudom jó e vagy sem. Ma nincsenek világmegváltó kérdéseim, és ötleteim, ma a rosszul lét van. Remélem a vírus elkerül legalább 25 km-es körzetben, és ez csak “valami nem jót ettem” nyavalya. Fáradt vagyok, aludni ugyanis nem tudtam, hajnalban még a plafont bámultam, fél5kor pedig egy busz rettentő hangos zajára ébredtem. Most tudnék aztán aludni. De mindjárt vége a munkaidőnek. Hazamegyek, átöltözök, megeszem az ebédecskémet, bedőlök ágyikóba, és vagy elnyom az álom, vagy nem. Előbbi opció esélyesebb.
Az okosok, nem kosok!
2011 július 13. | Szerző: Yumi
Azt mondják az okosok, ha beszélek Rólad, akkor majd
távolodok Tőled.
Vagy Te tőlem,
vagy hogy mondjam. Kezdek eljutni oda hogy kikészülök. Már két hete is nehezemre esett felállni, de ez most megint szörnyűnek ígérkezik. Van a táskámban enyhe nyugtató. Nem vettem még be belőle, egyébként is csak egy felet akarok,
ha megint nagyon kikészülök. Remélem nem lesz hiszti a vége és nem kell ilyesmikkel tömni magam. Igyekszek
elfoglalni magam, és
igyekszek ide írni,
hogy könnyebb legyen. Valahogy úgy reméltem, hogy az írástól majd
megkönnyebbülök és valami egyetemes megnyugvás tör rám. Nagyon nem így van.
Igyekszek hasznos dolgokat csinálni. Például tegnap majdnem tönkretettem a
számítógépem. Igen, eszembe jutott, hogy Te egyébként nagyon jól értesz az
ilyen masinákhoz. Az enyém már kissé elhasználódott volt, gondoltam, ha az
asztali gépem meg tudtam csinálni a laptopom is menni fog. Szerintem majdnem
kioltottam az életet belőle, de
a kislány (csak tudom, hogy kislány és kész) küzdött, míg végül 10 óra magasságában elindult akadálymentesen.
Ma lesz egy újabb mérkőzésünk, ugyanis nem lett tökéletes, talán most, harmadik nekifutásra menni fog rendesen. Szóval bénáskodok, és egy darabig ez jól is jön. Könyvet még a héten nem vettem a kezembe, de a
számítógéppel elleszek pár napig, mire minden rákerül,
aminek rá kell kerülnie. Aztán jön a hétvége, és átaludhatom a napot. Reményeim
szerint mindez enyhe nyugtató nélkül. Lehet, hogy csak Amerikában felkapott, de
“be kell szerezzek” egy pszichológust magamnak. Kikészíteném őt is az állandó “jó”
hangulatommal, sírásaimmal és hisztijeimmel, hullámvasúton közlekedő érzelmi életemmel, és a pszichológusomnak is pszichológusra lenne szüksége! :) Milyen jó életképet
festek! A fősulin milyen egyszerű volt, kéznél voltak a pszichológusok. Nem is
egy, akiket még kedveltem is. Persze mindig ott lebegett a fejemben a
beszélgetések alkalmával, hogy most biztos fürkész, és ki akar deríteni
valamit, ami mivel ismertük egymást a tanárokkal, kicsit kínosnak tűnt. Egy
idegen előtt még is jobban megnyílik az ember. De talán ez a blog is elég lesz
ahhoz, hogy kibeszéljek magamból dolgokat, és a Frontin bogyócskák az üvegben
maradjanak (ha nem akkor kikapok, már meg vagyok fenyegetve).
Most egyébként egy kicsit jobb. Tudod, sokan kérdeznek
Rólad. Relatív, hogy mennyi a sok. Olyanok is akik nem tudják hogy gyengéd
szálak fűznek Hozzád. Úgy tűnik nem csak nekem hiányzol. Nyomot hagysz az
emberekben, bármerre jársz. Ez lett a vesztem. Megjelöltél, nyomot hagytál
rajtam, bennem. Én pedig nem akarok szabadulni se Tőled se az emlékedtől.
Eszembe jutnak élmények, beszélgetések. Eszembe jut milyen voltam mikor
megismertük egymást. Én úgy látom sokat változtam. Te mit gondolsz? Én úgy
látom, ha tényleg jól látom, hogy változtam, jó irányba változtam. Kicsit
felnőttem hozzád. Te pedig kicsit lehajoltál hozzám. Fontosak lettek egymás
dolgai, véleményei, már átélt élményei, fontosak, mérvadóak lettek a másik
által elolvasott könyvek, megnézett filmek, elolvasott versek, meghallgatott
zenék, és elolvastuk és megnéztük és meghallgattuk, amit a másik is. És
vitáztunk, és durcáskodtunk, mert mindketten makacsok vagyunk. Aztán mindent
megoldottunk, megbeszéltünk, elsimítottunk, bocsánatot kértünk, és ment minden
tovább a maga medrében.
Fájtak dolgok Tőled. Volt, ami nagyon fájt. Nagyon, nagyon
fájt. Nem értettem azokat miért érdemeltem ki. Szerintem Te sem tudtad sose.
Egyszerűen csak megtörténtek dolgok. A gyengébb mindig én voltam, úgy tűnik én
adtam fel a végén. De a fájdalom már szinte elviselhetetlen volt. Pedig jobban
ragaszkodtam Hozzád az utolsó 5-6 hónapban, mint előtte bármikor. Beengedtelek
a kicsi világomba, megmutattam milyen vagyok, megmutattam mit tudok adni, és
bármi újat fedeztél is fel, nem menekültél, mindig mellettem maradtál. Fájt,
hogy pár hét leforgása alatt a kicsi, addig boldog világomat Veled,
felforgattad, összetörted, megrugdostad. Már jobban fájt, mint amennyire
örültem annak, hogy ketten tartunk egy szívet. Hibáztattál ezért, de azt már
nem tudom belegondoltál e az én oldalamba is, vagy csak a sértettséggel
foglalkoztál. Nem tudom azóta mi van Veled. Sokszor jó lenne tudni, néha pedig
inkább nem. Jó lenne tudni vajon tettem e hozzá egy hangyányit a kis
világodhoz. Te az enyémhez rengeteget! Jó lenne tudni, hogy egy kicsit talán,
különleges vagyok. Talán hiányzom még egy kicsit. Talán gondolsz néha rám.
Talán a te fejedben is megfordulnak olyan kérdések és kételyek, mint az
enyémben. Valószínűleg sosem fogok válaszokat kapni. Részben az én hibám ez is.
A sodródás az evezés helyett! Kicsi szívem reméli ez csak egy türelmi időszak,
és talán még részese lehetek az életednek. Vigyázz magadra nagyon! Mindig!
És
tudod… én még mindig… nagyon…
Még mindig…
2011 július 11. | Szerző: Yumi
A
hétvégén a gondolataim egy percre sem kerültek el Téged. Nyűgösebb is voltam az
átlagosnál, és a hiányod újra és újra, egyre erősebben átjár. Könnyeimmel
küzdöttem de csupán egy pillanatig, aztán hagytam hagy follyanak le az arcomon.
Sokan mondják hogy így helyes… ahogy cselekedtem. Mégse tudom ezt érezni. Az
eszem tudja, hisz sosem kaptam volna annyit Belőled amennyit mindig akartam. De
nem tudom elhinni ezt az egész állapotot. Nem is akarom elhinni most megint.
Megint elnéztem és egy gödör legmélyén eszméltem, ahol minden lélegzet, minden
eszembe jutó marhaság Rád emlékeztet. Akár milyen zenét hallgatok, Te jutsz
eszembe. Minden filmben találok pár mondatot amit akár én is mondhatnék Neked.
Ha a csend vesz körül akkor a szavaidra emlékszek. A beszélgetéseinkre. Sehogy
sem jó. Az álmaimba is beleszőtted magad megint. Rossz felébredni is.
Megpróbáltalak elfelejteni, vagy legalább hogy egy kicsit jobban érezzem magam.
De újra visszakerülök a kis külön bejáratú gödrömbe, ahol megtalál az emléked,
és a magány. Nem érzem magam egésznek Nélküled. 4 hónap… semmi se változott
ennyi idő alatt. Csak annyi hogy nem beszélünk. Nem hiányzol kevésbé, pedig
akartam hogy változzon valami. Nem vagyok a világra való Nélküled. Lehet hogy
csak én éreztem így, de olyan volt mintha az élettől nem megkaptalak, hanem
visszakaptalak volna. Emiatt az élet miatt pedig el kellett veszítselek.
Hiányzik a hangod és a nevetésed. A durcik, a hirtelen eltűnések, az apró
cseprő viták, a kibékülés, a problémáink megoldása, hiányzik hogy szerethessek
és hogy szeretve legyek.
A
legszívesebben írnék Neked, olyan sokszor nekikészültem már. Gyáva vagyok.
Félek megtudni mit gondolsz, pedig ez a legfőbb vágyam. De én csak ülök a kis
csónakomban, és nem evezek, csak sodródok. Nem tudom már mit kellene tenni, de
a hiányod már-már fizikai fájdalmat okoz. Gyáva vagyok ezt mind Neked elmondani
hát ide írom. Így nem lesz evezés, tudom. Nem fog változni semmi, TUDOM. Gyáva
vagyok. Gyávaság volt talán amikor elhatárolódtam tőled direkt, szánt
szándékkal. Magamat akartam védeni. Fájtak dolgok Tőled, nagyon sok minden. Úgy
éreztem akkor hogy nem tudnék több fájdalmat elviselni. De a fájdalom nem
csökkent, csak most más fáj. A hiányod. Nagyon… Egyre jobban… Most mi
lesz… Így veszek el a végtelenségben? Talán igen. Talán így veszek el a
végtelenségben.
Te vagy a szívemben a vér
Ami az ereimben zenél
(Mindig valakiért)
Te vagy a hajnali fény
Ami egy hideg helyen elér
(Követlek valamiért)
Te vagy a testemen a szárny
Amikor utolér a vágy
(Szállni valahová)
Te vagy az éjjeli ágy
Amin egy fehér holló vigyáz rám
(Ha valami bánt)
Mindig a fránya gondolatok
2011 július 7. | Szerző: Yumi
Tegnap este beszélgettem egy
barátommal. Nem olyan rég, talán két hete bökte ki hogy mi a helyzet vele.
Sokat meséltem neki az érzéseimről, a hiányról, a szívem összekapargatásáról.
Sok élményt, és beszélgetést, szituációt meséltem el neki. A sérelmeket, a
problémákat, a megoldásokat. Aztán kibökte, hogy TUDJA miről beszélek. Ő is
talált, egy csodálatos embert. Felesége van a fent említett barátomnak, és 2
gyönyörű gyermeke. Mégis úgy lelte meg a tökéletes másik felét, hogy az nem a
neje. Vajon már mindenkivel ez történik… A beszélgetés hol egyik, hol másik
irányba ment. Hol én kérdezgettem, hol ő kérdezgetett. A zavarodottság határát
súroltuk.
Rengeteg kérdés felmerült.
Rengeteg gondolat elindult. És egyik sem segített abban hogy tudjam, kellene e
tennem valamit vagy sem.
Az embereknek vannak álmaik és
vágyaik. Általában azért mindenki a boldogságot keresi az életben, vagy így,
vagy úgy. Vagy játékgépezéssel, vagy házasság kötéssel, vagy kutya
tenyésztéssel, vagy orvosnak tanulással, vagy virágkötészettel stbstb. És
valószínűleg mindenki keresi a másik felét. És amikor úgy érzi rátalált, jönnek
a bonyodalmak. Az ember választ maga mellé valakit. Aztán vagy kiderül, hogy
jól választott, vagy észrevétlenül megbomlik az egység. Popper Péter azt
mondja, igazi márpedig nem létezik, életünk során viszont találkozhatunk pár
emberrel, akiből válhat igazi. Ha szerencsések vagyunk. Sok embernek ez az
érzés sem jut. Én pedig érzem és mégis…
Vannak álmaink és vágyaink. De
ezek elérésének érdekében önzőek vagyunk, vagy a társadalmi norma szerint
élünk? Helyes e elengedni egy olyan embert, akire tudjuk, talán ezer éve várt a
lelkünk. Helyes e másnak esélyt adnunk egy kapcsolatra annak tudatában, hogy az
igazinak vélt életünk párját elengedtük? Helyes e egy olyan emberhez kötni
magunkat akiről tudjuk, nem az igazink. Helyes e úgy családot kialakítani a nem
igazinkkal, hogy tudjuk, ettől lehetne sokkal jobb is. Helyes e más igaziját
magunk mellé állítani és vele együtt járni az utat? Helyes e úgy együtt élni a
nem igazinkkal, hogy tudjuk ez a tudat, rányomja bélyegét minden egyes
napunkra? Helyes e úgy együtt élnünk a nem igazinkkal, hogy tudjuk,
valószínűleg valamikor elválás lesz a vége?
És hogy miért van szükség az
igazinak vélt emberünket elengedni? Mert a társadalmi normák szerint élünk, nem
pedig önzően. A társadalmi norma ugyanis belénk nevelte, hogy márpedig nős
férfire és férjes asszonyra rá se tekintsünk. A véleményem az, ahová egy
harmadik személy bejutott, nincs minden rendben. De természetesen a társadalmi
norma szerinti helyes cselekedetemnek mégis annak kell lennie, hogy búcsút
intek egy nős férfinek, amikor érzem, hogy az önzőségem határtalan magasságokba
igyekszik törni, a saját boldogságom érdekében. És én hülye, ezt meg is teszem.
Vagyis inkább minta állampolgár. A minta állampolgár a társadalmi elvárások
miatt esélyt ad olyan embernek, aki nem az igazija. A minta állampolgár a
társadalmi elvárások miatt olyan életet él amiről tudja, lehetne jobb is,
sokkal jobb is. A minta állampolgár más igaziját állítja maga mellé az útra, a
társadalmi elvárások miatt. A minta állampolgár a társadalmi normák miatt úgy
él a nem igazijával, hogy tudja, ez minden napra rányomja a bélyegét, és tudja,
hogy valamikor ennek elválás lesz a vége. Persze aki akar családot mindamellett,
hogy az igaziját elküldi melegebb éghajlatra. Aki másban gondolkozik, az háziállatot tart, és a
háziállatának keseríti meg az életét mert az igaziját egyértelműen nem
pótolhatja.
És ha vannak olyan bátor
jelentkezők, akik önzően viselkednek, részesei lehetnek (ha mindkét fél így
gondolkozik) a tündérmesékben, ami úgy végződik, hogy boldogan éltek, amíg meg
nem… Ugyanis, az önző szereplői a kapcsolatnak, nem a társadalmi normáknak
megfelelően, hanem azzal ellentétesen cselekednek. Az önző emberek nem engedik
el az igazinak hitt társat az életükből, küzdenek foggal körömmel a rengeteg
nehézségen át. Az önző felek nem adnak másnak lehetőséget, akiről egyébként is
tudják, nem az igazijuk. Az önző felek olyan életet élnek egymással, amiről tudják,
ez a lehető legjobb. Az önző felek úgy élnek, hogy tudják, egymás igazijai, és
ez nyomja rá minden nap a bélyeget az együtt töltött életükre, tudják, nem
válnak el sohasem. Hát én ilyen életre vágyok. De az előbbihez tartozom.
Beleolvadtam a társadalmi elvárások
skálájába, és a szerint cselekszek. És valószínűleg le is fog játszódni minden,
amit fentebb leírtam. Mert én gyáva voltam, sosem mertem önző lenni. Pedig
amikor önzőbb voltam, boldogabb is voltam. Ebből a megalkuvó státuszból kellene
kilépni és odacsapni. De jól is hangzott, bár ez valószínűleg sosem fog
bekövetkezni. A tegnapi beszélgetés után csupán oda jutottam megint hogy ez egy
hihetetlenül kegyetlen és utálatos élet. Hogy hiába tapasztal meg valami igazán
jót az ember, azt biztos hogy el kell engednie és börtönbe kell zárnia magát, a
vágyait, az akaratát, az önzőségét.
A gyermekkor
2011 július 5. | Szerző: Yumi
Milyen ártatlan, milyen valóságos, milyen jó is az (általában), milyen áldásos tud lenni a tudatlanság.
Lány vagyok ezért lány szemszögből tudom jobban nézni. Milyen jó is a kislányoknak. Farsangkor beöltöznek hercegkisasszonynak és tündérnek, beleélik magukat egy tökéletes világba. Mesét hallgatnak, majd gondolatban újra és újra átélik. Barátnőikkel hercegnős ruhákat vesznek fel, tündérpálcát tartanak a kezükben és elhiszik hogy minden ilyen tökéletes. Én is elhittem, persze, egy ideig. Turbózza a dolgot ezek a tündéres mesék is, mikor kicsi voltam, ment a Sailor Moon. Aki emlékszik kiáltson YEEEE-t. Holdtündér és társai ugyebár. Tündérek vagy mik, csudijó átváltozó brossal, a ruha kissé iskolás egyenruhára hasonlít, de kit érdekelt, mindig arra vártunk hogy a holdprizma változtassa át, kezdődjön a zene és immár a képzelet hatalmasodjon el. Valamint elkezdődnek az átváltoztató prizmák vad gyártása, az összes tündér hasonmására, meg a pálcák gyártása gagyi kis anyagokból, és a szomorkodás hogy a mozgást bár lehet utánozni, de nem változik át a ruhánk. Nem baj, mesenézés tovább és szárnyalás a képzelet világában. És a gyerekeket is meg lehet fogni romantikus szálakkal!! Ó az az édes rózsás lovag. Egymásra találnak, civakodnak majd megszeretik egymást, majd történik valami és nem beszélnek, és ez évadok szerint mindig megismétlődik. És megdobban a kislányok szíve mikor a lovag megjelenik és álmodozunk hogy a mi rózsás lovagunk mikor jön. Aztán gondolom a mese leges legvégén a pár egymásra talál, most már örökké.
Minden kislány ebben hisz. Jön az igazink, fehér lovon vagy motoron vagy bármin, és csak ő van nekünk, senki más. És fordítva is így van. Boldogan élünk amíg meg nem halunk. Borzalmas az ébredés. Borzalmas arra eszmélni, hogy nagyon kevés esetben van boldogan élünk amíg meg nem halunk. Mintha a mátrixban lennék és megkaptam volna a bogyót ami a valóságot mutatja meg. Borzalmas azt látni hogy akik már egyszer választottak igazit maguknak, akár 10-20 év múlva úgy élnek egymás mellett mint két idegen. Miért van ez, miért kell ennek így lennie. Borzalmas az élet. Az egész egy nagy habostortának van beállítva, és hálásnak kéne lennem az életért, de nem megy. Főleg most. Ez várna rám is? Találnék egy embert (kétséges) akiről úgy gondolom egymás igazijai vagyunk, és 2 gyerek után majd azon fogok gondolkodni reggel, ki ez az ember aki mellettem fekszik?! A kormány a családokat támogatja de mi értelme ennek? A család szép és jó de a mai állapotok szerint, nagyon nehéz fenntartani egy családot, csak szimplán szeretetben is. Egyszer csak jöhet valaki akit igazibbnak gondolunk és vége a családi idillnek. Van erre nekem szükségem? Van valakinek is erre szüksége? Vagy én vagyok a bolond amiért úgy gondolom nincs szükségem férjre, mert nem akarok 20 év múlva arra ébredni hogy óriási hibát követtem el. Kétségeim vannak afelől hogy van olyan hogy boldogan éltek amíg meg nem… A mesében talán. A mesékben talán valóban van egy tökéletes másik felem. De kételkedem abban hogy itt a való világban is van tökéletes másik felem. Hittem már ezt, és még most is így érzem, és utálom a világot amiért nem nekem lett teremtve. Gyűlölöm az egész világot ezért. Gyűlölöm a világot mert a szivem darabokra hullott, mert tiszta szerelmet éreztem. És talán a gyűlöletem a világ felé táplál abban hogy soha többet ne tudjak hinni abban hogy van tökéletes másik felem aki csak az enyém. Legszívesebben lesöpörném az asztalról a bárgyú meséket, amik jól végződnek, és a történet elején megismert szende kislány és a herci egybekelnek mert ez olyan evidens hogy így lesz. Engem meg az vesz körül hogy mindenki mást hisz igazijának mint akivel összekötötte az életét. Nem akarok így járni. Egy embert akarok… egyetlen egyet. De ez is nagy kérés ettől az ocsmány világtól. Legyen boldog, a csatát megnyerte, képtelen vagyok hinni abban hogy van mégegy ember a földön akihez jobban passzolok. De már nem is keresem.
Oly jó a gyermekeknek akik naivitásban élnek, naivitásban élhetnek. Jó nekik hogy tudnak hinni a tündérmesékben. Bár én is tudnék. Anyukák, ne oszlassátok el túl hamar gyermekeitek álmodozásait, addig boldogok, amíg ott vannak, és hisznek. Csodálatos gyermeki képesség ez.
Új Projekt….
2011 június 29. | Szerző: Yumi
“A szarból saját magam összekaparása” projekt egyelőre felfelé ível. Fejfájás az maradt, ez már komolyan nem normális hogy így hasogat. Vajon még mindig idegi alapon? Egyébként lehet. Tapasztalat hogy attól, hogy az ember jól érzi magát, attól a teste produkálhat lelki bajok ihlette tüneteket. És az elmúlt hónapjaim minusz végtelenséggel voltak egyenlők, lelkileg. A hiány még megvan, de szorgalmasan válogatom a földről a darabjaimat, igyekezve nem sok maszatot, selejtet, felesleges anyagot visszaválogatni magamba. Hamucipő is így válogathatta ki a nem tudom mit a nem tudom mi közül. Talán mák… Bár az eredeti mesében ez nincs tüzetesen bemutatva. A Walt Disney-s éneklős, ősrégi változatra gondolok, ami egyébként jó kis mese, nemrég meg is néztem. Szóval válogatok és válogatok… Próbálom az űrt kitölteni. A szobácskát, amiben Ő lakott (hazudok, még mindig ott lakik). Komolyan jól megy jelenleg, de talán csak és kizárólag azért mert még csak zöldellni se látom a nevét egy bizonyos beszélgetős programban. Nyaral. Nem mondta, de tudom. Szóval ez addig megy ilyen könnyen amíg megint meg nem látom zöldülni, és megint el nem kezdek azon gondolkodni, írjak e neki. De addig szorgalmasan szedegetem magam összefelé, jó hangulatban, rock zenét hallgatva (kis metállal). Picit jobban kitárulkozva a világ felé mint eddig, és nagyon sok szép és jó dolog van benne amit eddig nem is figyeltem. Kreatívabb is vagyok így hogy nem csak a fájdalomra figyelek, hanem felszabadult igyekszek lenni. Tényleg jobban érzem magam, ezért fontolóra kell vennem a Drága teljes kiiktatását az életemből. Ezt a sort már akkor megbántam amikor leírtam. Meglátjuk mi lesz. Meglátjuk hogy leszek, és meglátjuk hogy alakul a hangulatom ha felbukkan. A legjobban azt szeretném ha továbbra is beszélnénk, csak jó lenne ha az érzések barátságra korlátozódnának mert különben beleőrülök. Az igazság az…..
Vágyom még Rád mindig. És most biztosan csak ennyit mondhatok: Szeretni foglak akkor is ha nem akarod…
Pár nap
2011 július 20. | Szerző: Yumi
Talán ennyi ideje nem került bejegyzés ide, ami nem feltétlenül rossz egyébként. Csupán annyi történt hogy nem voltak világmegváltó ötleteim, nem voltak kérdéseim amikre válaszokat kerestem (féligazság), nem volt semmi, csak én, a kis világom, és a kis lelki virágoskertem amiben próbáltam a romokat takarítani. Hozzá kell tennem hogy nem túlzottan nagy sikerrel, de ez olyan minden mindegy pár nap volt. A kedv semilyen se volt, ami nálam roppant ritka, általában izgek mozgok, beszélgetek ezzel azzal. Ehelyett most semmi sem volt. Nem is igazán tudnám felidézni az elmúlt pár napot, de nem azért mert ittam volna, hanem mert egyszerűen csak hanyagolható napok voltak. Mégis eszembe jutott valami, mégpedig hogy nagyon, de nagyon meleg volt a hétvégén és én ettől kivagyok teljesen. Vasárnap aludni nem tudtam. pedig akartam!! Bámultam a plafont félkómásan, de az agyam képtelen volt álomba merülni. Vagy talán nem is akart (amit teljesen meg tudok érteni).
Volna valami amit egyébként észrevettem. Sokszor eszembe jut, de nem mindig van nálam a számítógép nettel, illetve papír és toll. Utóbbiaknak pedig illene a táskám mélyén rejtőzniük. Pótolom majd.
Szóval. Az észrevétel. Volt valaki aki egyetlen volt. Emlékszek, sose gondolkodtam eme remek, ellenkező nemű szimpatizánsom “lecserélésén”. Minek is gondolkodtam volna rajta, hisz a mindenem, és mindenesem volt. Oly jól éreztem magam, Vele. Persze a súrlódások minden ember között megvannak, de akkor is… Akkor voltam boldog igazán. De ha az ember rákényszerül, akkor változtatni kell. Az ember, ha rákényszerül, keresni kell. Keresem hát én is, a másik felem vagy hogy is mondjam. Ennyi másik fele az embernek pedig szerintem nem lehet, és én még mindig úgy érzem már egyszer visszakaptam a másik felem az élettől, csak most az élet megint elvette tőlem. Nincs kétség, az élet és én egy romlott házaspár vagyunk… válni kéne…
Kanyarodjunk vissza. Ott tartottam hogy ha az ember rákényszerül, keresnie kell a másik felét. Ez az élet rendje, vagy mifene. Az a biztosabb hogy ez az ember vágya. A baj csak az hogy én nem egy új fél iránt vágyódok, a régi felem akarom visszakapni. De nem lehet. És már ennyi leírásától is könnybe lábadtak a szemeim. (A fenébe is de nagyon hiányzol) Könnycseppek bent maradnak (mert én azt mondtam), mély levegő, folytatás. Keresem én… a másik, másik felem. Vagy inkább nem ellenkezek azért hogy rám találjon (mindig én vagyok megtalálva, én valahogy sose lelek meg másokat). Beszélgetek is emberekkel, szimpatikusak is, de valahogy mind egyformán szimpatikus és vonzó, egyik sem olyan különleges. Mindet kedvelem, de mindegyiket nagyjából egyformán. Mással is így van ez, vagy velem van már ekkora nagy baj?? Mindig megtalálnak a különleges emberek. Ők is különlegesek, valamilyen szinten, de egyik sem kiemelkedő. Nyomába sem érnek. Aggasztó. Aggasztó, mert nem tudok kevésbé különleges embert szeretni, vagy inkább nem akarok. Miért kellene egy olyan emberrel lennem aki nem mozgat meg annyira érzelmileg, mint szeretném. Csak hogy legyek valakivel? Van egy ismerősöm, ő ezt csinálja. Beszélgettünk már erről. Én mondtam így ki neki, hogy csak azért van vele, hogy legyen valakivel. Nem tagadta, csak csendben nézett előre. Látom rajta hogy nem boldog. Számtalanszor megbeszéltük már hogy ettől sokkal több boldogságot érdemelne. Sőt, sokkal jobb, javítok, sokkal hozzáillőbb társat is találhatna magának. Mégse… inkább ül a babérjain és elvan. Ha hazaér beül a gép elé, közös programjaik száma a minimálisra csökkent, amin ez a jóember próbál változtatni, hátha jobb lesz valami. De mitől lenne jobb? Miből gondolja hogy az embernek, élete párjával, így kellene élnie? Miből gondolja hogy az nem járna ettől nagyobb boldogsággal?
Nem akarok, csak pont annyi boldogságot és pont annyi bizsergést és pillangót, amennyit akkor éreztem amikor még tudtam hogy velem van. Persze persze, nem kell siettetni a dolgokat, ez rendben is van. De arra esetleg nem lehet kérni az életet hogy a fájdalom
néhaállandó jelleggel csökkenjenegy kissésokkal jobban?Oldal ajánlása emailben
X